BARABÁS GYÖNGYVÉR
Nem
arról van szó, hogy leküzdjük a történelmet. Ez egyáltalán nem lehetséges.
Hiszen a történelmet nem lehet utólag megváltoztatni vagy meg nem történtté
tenni. Aki azonban nem akar tudomást venni a múltról, az vak lesz a jelenkorral
szemben, és aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az ismét fogékony lesz
veszélyes új fertőzésekre. (...) Emberek vagyunk, ezért keressük a megbékélést.
(...) A megváltás titka az emlékezés.
(Richard von Weizsacker, német
államfő)[1]
Jelen írás három lényeges célt kíván
szolgálni. Egyrészt szeretné
bemutatni és népszerűsíteni Flesch István, magyarországi publicista, újságíró Örmények, törökök, kurdok című, 2013-ban
megjelent könyvét. Másodszor e mű tükrében
igyekszik objektíven föltárni az örmény népírtás előzményeit, körülményeit, a
hozzá kapcsolódó legfontosabb kérdéseket. Harmadszor
e lebilicselő könyv segítségével elkészített tanulmányommal kívánok
tisztelettel emlékezni az örmény történelem legmegrázóbb, legsötétebb
tragédiájára, az 1915-ös genocídiumra.
Flesch István könyve sok lényeges probléma
okára, tényére ad választ a török és örmény történelemmel, a közöttük lévő
viszonnyal, ellentétekkel kapcsolatosan. Az említett mű ugyanis apró részletességgel
tárja föl az örmény emlékezetben „nagy tragédia” vagy „katasztrófa” néven
megőrzött megrendítő emberpusztulás előzményeit, amely jelen pillanatban is a
Törökországgal kapcsolatos nemzetközi diskurzus fontos, időszerű és érzékeny
eleme. A mű érdekességét, értékét növeli, hogy az örménykérdésen túl, a szerző
a jelenlegi Törökország lázba hozó, sok esetben elgondolkodtató vagy éppen
megbotránkoztató közéleti eseményeit is taglalja, mint például: a kurdok
helyzete, a török hadsereg puccskísérletei és titkos összeesküvései, éles
nemzetközi és törökországi viták az egykori események értelmezése, megnevezése,
minősítése körül.
A szerző, újságíró lévén, elismeri,
hogy műve nem egy történészi munka, ennek ellenére roppant érdekes,
elgondolkodtató, lebilincselő, a tehetséges irodalmárokra jellemző könnyed,
gördülékeny, élvezetes és érthető nyelvezettel. Az eseményeket kívülről,
objektíven szemlélő, gazdag információs- és dokumentációs anyaggal rendelkező,
logikusan, gondosan összeállított könyvet tarthat kezében az olvasó.
A 31 fejezet során bepillantást
nyerhetünk az Oszmán Birodalom és a Török Köztársaság történetébe, egészen az
1915-ös borzalmaktól a Taksim téri eseményekig. Megismerkedhetünk a török kül-
és belpolitika elmúlt 10 évének pozitív fejleményeivel, valamint képet
alkothatunk a török kisebbségpolitika szövevényes világáról is. A Flesch által
boncolgatott legizgalmasabb probléma a jelenlegi török társadalmi, politikai
életet illetően, hogy sikerül-e elrepeszteni az „örmény tabut”, áttörni azt a
mozdíthatatlannak tűnő falat, amelyet évtizedeken keresztül az egyoldalú
hivatalos értelmezés, a hallgatás vagy elhallgatás mögé rejtettek? A kérdésre
igennel válaszol. A könyvből világosan kitűnik, hogy a Törökországot tíz éve
vezető új, demokratikus szellemű, iszlám gyökerű államvezetés nyitottabb
magatartást tanúsít az örmény Golgota mögött rejlő valóság feltárása iránt,
mint elődeik.
A könyv elolvasása mindenkinek
ajánlott, akit érdekel a történelem, aki meg szeretné ismerni, érteni a török,
örmény történelmet, a közöttük kialakult, mélyen gyökerező konfliktusok valódi
okait, a genocídium hátborzongató, a modern Európa történelmében páratlan
tragédiáját. Azoknak is érdemes elolvasni a művet, akik szeretik felfedezni az
események közötti ok-okozati összefüggéseket, rajonganak a krimibe illő
történetekért, és nem utolsó sorban kíváncsiak a 75 milliós Törökország
aktuális politikai, társadalmi, kultúrális helyzetére.
Az 516 oldalas könyv fejezetei
rengeteg hasznos, érdekes információt tartalmaznak az örmények, törökök és
kurdok történelmével, politikájával, a közöttük kialakult viszonyokkal,
konfliktusokkal kapcsolatosan. A tanulmány további része hat fontos kérdésre igyekszik választ adni Flesch István könyve alapján,
a teljesség igénye nélkül, éspedig:
- Mivel magyarázható a törökök örmények iránti ellenszenve, gyűlölete? Mi váltotta ki a genocídium bekövetkeztét?
- Hogyan történtek a deportálások? Hogyan és hová vitték az örményeket? Kiket terhel a felelősség a népírtásért?
- Hogyan viszonyultak az örmények deportálásához és megsemmisítéséhez az Oszmán Birodalom török lakossai? Milyen magatartást tanúsítottak más nemzetek?
- Megtörtént-e a népírtás tetteseinek felelősségre vonása és megbüntetése?
- Mivel magyarázható a jelenlegi Törökország gátlásossága a genocídium elismerését illetően?
- Történt-e az elmúlt években közeledési kísérlet a megbékélés irányába? Javult-e a diplomáciai kapcsolat Örményország és Törökország között?
1.
A
törökök örmények iránti ellenszenvének, gyűlöletének okai. A genocídium
gyökerei.
Az
alábbiakban, pontokba szedve, lényegre-törően ismertetésre kerülnek azok az
okok, amelyek hozzájárultak az örmények deportálásának, lemészárlásának
bekövetkeztéhez. Ezek különfélék, eltérő jellegűek, de magyarázatul
szolgálhatnak azokra az embertelen, aljas, hátborzongató cselekedetekre a
törökök részéről, amelyet megérteni – talán – meg lehet, de elfogadni sosem.
I.
Történelmi,
politikai, magyarázatok
Ø Fontos
lehet kiemelni, hogy az 1915-ös genocídiumnak voltak már előzményei 1894-1896
között, Abdülhamid szultán uralkodása idején, amikor körülbelül 200.000 örmény
esett áldozatul. Ezt nevezik örmény
holokausztnak. 1895-ben Konstantinápolyban egy örmény tiltakozó menet
megszervezésére hatósági vérfürdő volt a válasz, ami után százezerre becsülték
az áldozatok számát. Tiltakozásul az örmény szenvedések ellen, örmény
nacionalisták Konstantinápolyban 1896-ban megrohamozták az Oszmán Bank
központját, s megöltek négy alkalmazottat, foglyul ejtettek 150 tisztviselőt,
azzal fenyegetőzve, hogy ha nem orvosolják népük sérelmeit, magukkal együtt
felrobbantják a nemzetközi pénzintézetet. Ezt követően bosszúból újabb véres
progromok következtek a fővárosban és máshol. Becslések szerint a 19. század
kilencvenes éveiben 200.000 örmény halt erőszakos halált.[2]
Ø A
19. század végén jön létre az ifjútörökök előfutárának számító mozgalom, amely
az Oszmán Birodalom különböző nemzetiségeinek képviseletével együttesen lép fel
egy közös cél elérése érdekében, éspedig a szultán által megtagadott alkotmány
életbe léptetése végett. 1907-ben, örmény kezdeményezésre egyesítik az egész
ellenzéki mozgalmat. 1908-ban alkotmányos forradalom tör ki, és életbe léptetik
az évtizedek óta befagyasztott oszmán alaptörvényt. Az ifjútörök mozgalomban
erőteljes nacionalizmus veszi kezdetét. Úgy látják, hogy az oszmanizmus
képtelen a birodalom összetartására, ezért új ideológiák, reformok
kidolgozására van szükség, ami a török önazonosság, a török nyelv, kultúra és
területeik megőrzésére összpontosít. Elkezdődött
egy erőteljes nacionalista érzületű, eltörökösítési politika, melynek közepette
a kisebbségek (így az örmények is) nemcsak háttérbe szorulnak, de akadályozó,
hátráltató elemekként tűnnek föl. A török nacionalizmus hívei ugyanis meg
akarták óvni államukat a súlyos belső és külső veszélyekkel szemben. A kisebbségekben
pedig kezdtek veszélyt látni. Ziya Gökalp, a török nacionalista eszme fő
képviselője így nyilatkozott: „Az istenhit helyére a nemzetbe vetett hit lép,
és a nacionalizmus lesz az új vallás.”[3]
Erik
Zürcher holland történész szerint is az örmények kiírtásának fő oka
„kétségtelenül nacionalista indíték volt, nem pedig – mint sok örmény tudós
hiszi – pántörök ambíció. Némelyeket sarkallhatta ugyan a Közép-Ázsiába vezető
útvonal megtisztításának szándéka, de a pántürkizmus – legalábbis 1917-ig – marginális
jelentőségű mozgalom maradt.”[4]
Zürcher
elutasítja azt a feltételezést is, hogy az örménymészárlások indítéka
valamiféle áltudományos fajelmélet lett volna a nácik második világháborús zsidóüldözéséhez
hasonlóan. Az oszmán bürokrácia nem működött tökéletesen, ezért a gépezet nem
nyelt el minden lehetséges áldozatot, és akik a tettesek oldalán álltak,
mindenkiből nem lett elkövető.[5]
1909 áprilisában katonai lázadás tör ki
Konstantinápolyban az ifjútörökök és a korábbi rendszer hívei között az iszlám
törvény helyreállításának jelszavával. A rendbontás örmény ellenes progromba
csap át, amelynek során életét veszíti 20.000 örmény és 2000 muzulmán. Az
ellenforradalmat leverik, amelyet kegyetlen megtorlások követnek. 1912 tavaszán
erőszakos választásokat rendeznek, amelyen „gumibotos szavazás”-nak is nevezett
módszerrel az ifjútörökök megszerzik a parlamenti többséget. Az 1913 januári
államcsíny után az ifjútörökök szorosabbra húzzák a gyeplőt: három pasa –
Talât, Enver és Cemal – magukhoz ragadják
a hatalmat és egypárti diktatúrát vezetnek be.
Ø Az
egypárti diktatúrában már nem jut hely, szerep a birodalomban élő
kisebbségeknek. Egyre inkább zavaró tényezőként tekintenek rájuk a török egység
elérésének ügyében. Sőt, még tovább mennek, és elképesztően torz ideológiákat
kezdenek hangoztatni velük kapcsolatban. Sok ifjútörök szemléletére hatott a
biológiai materializmus és a szociáldarwinizmus. Ennek okán a világot a népek
közötti élet-halál harc színtereként értelmezték. Ebből aztán gyorsan
eljutottak odáig, hogy az örményeket és a
görögöket az oszmán birodalmi test egészségét és életben maradását fenyegető
kórokozónak vagy rákos daganatnak tekintsék. A népirtás elkövetői közül
többen is vallották ezt az ideológiát, amely sokban hozzájárult az
örményüldözés radikalizálódásához, gyilkos végkifejletéhez.[6]
Ø Az orosz-török háború
kedvezőtlen kimenetele a törökök szempontjából.
Ezt óriási csapásként élik meg az ifjútörök nacionalisták, mert ezáltal
szertefoszlott a „turáni” őshaza feltámasztásáról dédelgetett álmuk. Egységesíteni
szerették volna azokat a keleti területeket, amely valamikor a nagy Oszmán
Birodalom része volt, és ahol együtt, békében éltek a türk, ural-altáji és
finnugor népek.[7]
Ø Az
egyik lefőbb vád az örményekkel szemben, hogy terjeszkedni szándékoztak a muzulmánok róvására, győzelemre
kívánták vinni nemzeti ügyüket, és államot akartak alapítani. Céljuk volt
Nagy-Örményország létrehozása, amelynek felső határa a Fekete-tenger, alsó
határa a Földközi tenger partvonala lett volna, magába foglalva Anatóliának majdnem
egyharmadát. A törökök pedig hajlandóak voltak a végsőkig is elmenni, hogy
megtartsák örmény területeiket.[8]
1915-ben
az oroszok előretörnek Kelet Anatóliában. A seregben harcolnak törökországi,
európai és amerikai örmények is. Az első önkéntes alakulatokat szintén
oroszországi örmények alkották. Rafael de Nogales venezuelai katonatiszt Négy év a félhold alatt című
emlékirataiban azt az álláspontot képviseli, hogy az 1914-1915 telén
elszenvedett oszmán kudarcokért az ifjútörökök az örmény önkénteseket hibáztatták,
s a helyi örményeken akartak bosszút állni. Ezért lázadnak az örmények Van
városában, és több mint egy hónapig ellenállnak az oszmán hadsereg ostromának.[9]
Az örmények viszont hátrányban vannak a török katonasággal szemben. A törökök
körülzárják a várost, a kiéheztetés taktikáját alkalmazzák, de tervük nem
sikerül, mert az oroszok idejében megérkeznek, felodják az ostromgyűrűt, a
törökök pedig elvonulnak. Később tífusz üti fel a fejét, az oroszok kiürítik
Vant. Drámai módon kivonultak az ottani és vidéki örmények, és ezzel vége
szakad e város története is.
Összegzésképpen
megállapítható, hogy az ifjútörök propagandában az örmény lázadás, az orosz segítég és oszmán kudarc szolgált
ürügyként arra, hogy az örményeket belső ellenségnek bélyegezzék meg, s így
igazolják eltávolításukat a keleti tartományokból és egész Anatóliából. Az
ellenük szóló legsúlyosabb vádak: csalás, ámítás, hűtlenség az oszmán
kormányhoz.[10]
Ugyanakkor igyekeztek életre kelteni azt a legendát, hogy „örmény orgyilkosok
tőrt döftek az oszmán haza hátába.”[11]
Egyes
történészek szintén azon az állásponton vannak, hogy a keleti fronton elért
orosz katonai győzelmek váltották ki 1915 júniusában és júliusában az örmények
elleni első nagy vérfürdőket Muș és Bitlis városokban.[12]
II.
Társadalmi
magyarázatok
Ø Az örmény reformok
kérelme. Törökország súlyos gazdasági-pénzügyi
nehézségekkel küzd, külföldi államadósságok súlytják, így Konstantinápoly
1875-ben kénytelen államcsődött jelenteni. Eközben az örmények reformokat
kérnek a nagyhatalmaktól. Az ifjútörökök igyekszenek meggyőzni az örmény
forradalmi szervezeteket, hogy hagyjanak fel a nagyhatalmak kérelmezésével és a
reform maradjon belügy. Az örmények elutasítják a kérést, amit a törökök a
nehéz helyzetükkel való visszaélésként, hálátlanságként értelmeznek. Az „örmény
árulás” vádja és a „végzetes örmény reformok” fenyegető meglobogtatása a török
közvélemény előtt erősen rontott az örmények helyzetén, és bosszúállásra
ösztönözte az ifjútörökök vezetőinek egy részét.[13]
Ø A társadalmi irigység,
féltékenység problémája. Abban, hogy a törökök
már hosszabb ideje nem kedvelték az örményeket, közrejátszott a társadalmi
irigység is, szemmel látható gyarapodásuk, gazdagságuk, sokirányú készségük,
tehetségük, rátermettségük miatt. Az Oszmán Birodalomban a katonai és a magasabb
állami tisztségek kizárólag törökök számára voltak fenntartva. Ezért az
örmények – az európai zsidókhoz hasonlóan – a szabad foglalkozások fele
fordultak, mint a pénzügy, gazdaság, orvostudomány, jog, művészetek. A külföldi
diplomaták az örménységet a török gazdasági élet tartóoszlopának tekintették. [14]
III.
Pszichológiai
magyarázatok
Ø A bosszúállás vágya.
Miért akartak bosszút állni a törökök az örményeken? Két dologért bizotsan.
Egyrészt a korábban már említett örmény reformokért, amelynek követelése nem maradt
a belpolitika terén, hanem az örmények kiterjesztették a nemzetközi
hadszíntérre, az ifjútörökök kérelmezése ellenére is. Másrészt bosszút kívántak
állni azért a 350 ezer legyilkolt muzulmánért, akiket a Balkán-háborúban
mészároltak le.
Törökország
a Központi Hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, ami kiváló alkalom
a bosszúállásra, és úgy tekintenek rá, mint „az államunk puszta fennmaradásáért
vívott harc.”[15] Az
ifjútörökök valósággal ünneplik a háborúba való belépést, és meghírdetik a
muzulmánok egész világra kiterjedő szent háborúját. Hatalmas méreteket öltenek
a nacionalista úszítások, a propaganda tevékenységek, különféle írások,
jelszavak, vérszomjas versek formájában. Baljóslóan ír Hüseyin Cahit Yalcin Várva várt nap című cikkében: A háború hirtelen felvillanyozó jó hír
erejével köszöntött a török népre, amely már-már beletörődött hanyatlásába. A
törökök végre elszámolhatnak azokkal, akikkel korábban nem volt módjuk... Olyan
bosszút állnak, amelynek borzalmaira még nem volt példa a történelemben.[16]
Ø A törökökön eluralkodó
pszichózis. Taner Akcam az első olyan, Amerikában
élő, török történész, aki örmény népirtásról beszél. Meglátása szerint az
1915-ös véres események eredője a törökökön eluralkodó egyfajta pszichózis, egy
esetleges bukás előtti pánikhangulat volt, amit valószínűleg az 1915-ben
Sarikamișnál és Gallipolinál vívott katonai katasztrófa váltott ki. A hadi
helyzet gyászos alakulása láttán az ifjútörökök lelki szeme előtt felötlött egy
újabb vesztes háború rémképe. Veszélyes hangulati hullámzás vett erőt rajtuk,
magatartásukban pedig aggodalom, félelem és agresszió keveredett.
Akcam
a következőképpen magyarázza a jelenséget: Általános
tapasztalat, hogy ha felgyorsul egy birodalom hanyatlásának és felbomlásának a
folyamata, ez kétségbeesést szül, s arra készteti, hogy tovább küzdjön a
legnagyobb szorongatottságban is. Ahogy pedig a helyzet egyre reménytelenebbé
válik, úgy lesznek mind gyűlölködőbbek és agresszívabbak azok, akik képtelenek
voltak megelőzni a romlást. A válság elmélyültével mind barbárabb eszközökhöz
folyamodnak. Végül azt gondolják, hogy csakis a legirgalmatlanabb módszerekkel
előzhetik meg hatalmuk és „becsületük”elvesztését.[17]
IV.
Vallási
magyarázatok
Ø A
török-örmény konfliktusok kialakulsában szerepet játszottak vallási problémák
is. Az Oszmán Birodalom összeomlása után a törökországi keresztények helyzete
még inkább tragikussá válik. Ezért fokozatosan elmenekülnek, így számuk
jelentősen megfogyatkozik. Ennek ellenére a török állam bizalmatlan velük
szemben, és a nacionalista szellemiségűek úgy tekintenek a keresztény missziós
tevékenységekre, mint a „nemzeti egység” aláásására irányuló törekvésekre.
Ø Az
örményüldözésre magyarázatául szolgálhat a nyugat-keleti hatalmi versengés, ami
az európai országok és Oroszország között alakult ki. Mindkét hatalom meg
akarta szerezni magának a keresztény
kisebbségek védhatalmi státusát a hanyatló erejű oszmán államban.[18]
2.
Az
örmény Golgota: deportálások, kínzások, kivégzések, tettesek.
Az örmények meghurcolásának,
deportálásának, kínszenvedésének, kivégzésének történetével nagyon részletesen
foglalkozik Flesch István. A leírtak alapján, a személyes történetek és
tanúságtételek felvonultatásával pontos képet alkothatunk a genocídium
folyamatáról, az áldozatok és a tettesek kibenlétéről. A tanulmány csupán
néhány fontosnak, elgondolkodtatónak tartott részletre, információra igyekszik
ráirányítani a figyelmet.
A jelenlegi dokumentumok alapján az
örmények elűzését és megsemmisítését az ifjútörök bizottság határozta el
Konstantinápolyban, meg is szervezhette, majd katonák és önkéntes bandák
segítségével végre is hajotta. [19]
A deportálásra a belügyminisztérium utasította a kormányokat. Az elhurcoltak
megsemmisítésére vonatkozó nem hivatalos parancsokat pedig az ifjútörökök
pártja, az Egység és Haladás Bizottsága adta ki. Az albán születésű Ahmet Izzet
és Reșit Akif pasa, a legfelső közigazgatási bíróság elnöke már 1918-ban
megerősítette az örményekre halált hozó titkos parancs létezését, amelynek
továbbítása sohasem írásban vagy távírón érkezett, hanem futárok útján és
szóban. Erre a német nagykövetség is csak később és lassan figyelt fel.[20]
A 20. század örmény katasztrófa első hiteles
külföldi tanúja Johannes Lepsius német protestáns lelkész, misszionárius volt,
aki a világháború alatt igyekezett felrázni hazája és az egész világ lelkiismeretét,
elmesélve az örmény nép golgotajárásának történetét.
Az
örmény genocídium három megszállott elkövetője, akiket a legnagyobb felelősség
terhel a mészárlásokért, Talât, Enver és Cemal pasák „triumvirátusa”. Különösen
Mehmet Talât pasa tekinthető az örmény deportálások és tömeggyilkosságok
általános koordinátorának, aki belügyminiszter volt, és a német főkonzul is őt
nyilvánítja az örményüldözés szellemi irányítójának. Kiszámíthatatlan,
köpönyegforgató, aki mindig az „államérdeket” tartotta szem előtt. Ő győzte meg
Cemalt és Envert az örményellenes intézkedések szükségességéről. Távirataiból
is kiderül, hogy a deportálásokat úgy kívánta lebonyolítani, hogy az
örménykérdés „teljesen és végérvényesen megszűnjék.” Ravaszságát, kétszínűségét
mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a megfelelő szállításra,
deportálásra, emberséges bánásmódra utasító táviratait csak a nagykövetek
megnyugtatására szánta. Ezeket azon nyomban újabb bizalmasak követték, amelyekkel
érvénytelenítette az előzőeket, hogy az örményeket megsemmisíthessék.[21]
Az
ifjútörök központi bizottság tagjai közül Bahaeddin Șakir doktor is megszállott
üldözője volt az örményeknek. Az általa irányított csoportok – kurd törzsek,
köztörvényes bűnözők, elűzött vagy elmenekült kaukázusi és trákiai török
muzulmán bevándorlók – feladata az örmények megsemmisítése volt.[22]
Az
örmények katasztrófája az elit letartóztatásával kezdődött Konstantinápolyban,
más nagy városokban és vidéken. A férfiakkal lehetőleg azonnal végeztek, a
nőket és gyerekeket pedig éhhalálra szánták. Kivételt tettek szép, fiatal
lányokkal és asszonyokkal, akiket háremekbe küldhettek, illetve azokkal a
kisgyerekekkel, akik török családokhoz vagy állami intézetekbe kerülve,
várhatóan elfelejtik majd örmény származásukat.
A
deportálástól leginkább védett városoknak Konstantinápoly és Ízmir tekinthető,
egyrészt a külföldi jelenlét és védelem miatt, másrészt az összefonódott
török-örmény gazdasági, kereskedelmi érdekek miatt. Távolabbi városok és
vidékek nem számíthattak menekülésre. A deportáltak számára ritkán tették
lehetővé szállítóeszközök használatát, általában gyalog indították útnak, és
csak annyit vihettek magukkal javaikból, amennyit gyalogosan elbírtak. Ezektől
is gyakran megfosztották kísérőik a gyötrelmes út során.
Az
örmény előkelőségek letartóztatását kihallgatások és gyötrelmes kínzások
követték. Elsősorban botozás, de helyenként barbár módszereket is alkalmaztak:
szögekkel való „megpatkolás”, mint a lovaknál, szakálluk, szempillájuk, körmük
és foguk kitépése, a lábuknál fogva történő felakasztása. Közben a börtön körül
síppal, dobbal nagy zajt csaptak, hogy ne lehessen hallani a megkínzottak
üvöltését.[23]
Az
örmények mészárlása különböző helyeken zajlott. Ennek egyik legszörnyűbb
fejezete Muș városában és a környező síkság falvaiban játszódott, ahol a
legkegyetlenebb módszerekkel gyilkoltak le férfiakat, nőket és gyerekeket. Muș egész vidékén elpusztítottak mindent, ami örmény,
senkit nem hagytak életben. A várost felgyújtották és a földdel egyenlővé
tették.
A
délkeleti Diyarbakir tartomány szintén mészárlás színtere volt. A birodalom
északkeleti részéből pedig örménykaravánokat indítottak utnak Harputon, Urfán
keresztül a mezopotámiai sivatag irányába. Nagyon sokak számára már az első
stáció után befejeződött kínszenvedésük története. Az erősebbek tovább bírták,
de közülük is sokan meghaltak az éhség, a kiszáradás, a brutális bántalmazás
vagy legyilkolás következtében.
Az
örmény genocídium egyik jelentős színhelye Urfa városa, ahol közel 15 ezer
örmény élt. Kemény összecsapások alakultak ki az örmények és törökök között. Az
ostrom tízedik napján előbbiek megadásra kényszerülnek, a törökök pedig tömeges
és módszeres mészárlásokat hajtanak végre. Az urfai harcokban török oldalon 200
áldozatot tartanak számon, az örményeket azonban mind lemészárolták vagy
deportálták.[24]
Az
Oszmán Birodalom nyugati feléből később kezdődtek meg a deportálások, és
lefolyásuk is némileg eltérő volt. Itt egy szakaszon engedélyezték az áldozatok
marhavagonokban való szállítását, ám minél messzibbre jutottak, sorsuk egyre
inkább kezdett hasonlítani az északról és keletről korábban elűzött társaik
végzetére. Az elhurcolt örmény lányok és asszonyok sorsáról szóló jelentések a
legmegrázóbbak. Férfiak védelme nélkül teljesen ki voltak szolgáltatva a kísérő
csendőrök, katonák kényének-kedvének, akik gyakran kirabolták, meggyalázták
őket.[25]
Az sem ritka eset, hogy a csendőrök fiatal lányokat, fiúkat adtak el vagy
ajándékoztak oda kurdoknak és másoknak.
Az
Oszmán Birodalom délkeleti övezetének legnagyobb városa, Aleppó volt a
deportáltak elosztó központja. Itt váltak ketté a déli útvonalak. Aleppóból
kifelé két úton terelték az embereket. Egy részét Palesztinába irányították, de
a nagyobbik részét egyenesen a sivatagba vezették. A halálszakasz Aleppótól az
Eufrátesz mentén Deir-ez-Zórig húzódott. Ez a helység volt rendszerint az
utolsó állomás a végleges megsemmisítés előtt.[26]
A
könyvben több tanúságtétel is olvasható a deportáltak kilátástalan,
szenvedéssel és gyötrelmekkel teli golgotaútjáról. Sokan közülük csontsoványra
fogytak, rongyosan vagy mesztelenül vánszorogtak a menetben. Sokan füvet,
gyökereket, sáskát gyűjtöttek, hogy nyersen vagy főve megegyék. Vannak, akik
kóbor kutyákat ejtenek el vagy elhullott állatokért küzdenek szörnyű
éhségükben. Egy vándor beszámolójából, aki Deir-ez-Zórig utazott, szívszorító
és döbbenetes képsor tárul elénk: Mindenütt
újabb örmények menetelnek. Az emberek már elvesztették emberi külsejüket.
Gyakran az árokból hirtelen kísértetalakok egész sora bukkan elő, felénk nyújtogatják
kezüket, kenyérért és vízért esedezve. Megásták saját sírjukat, és várják a
halált. Magasabb társadalmi rétegekből való emberek, akik nem tudják rászánni
magukat a koldulásra, teljesen elerőtlenedve ledőlnek ágyukra, s ott várják a
megváltó halált. Senki feléjük se néz.[27]
Az
Anatóliában véghezvitt örmény mészárlások pontos számadatát illetően jelenleg
is vita zajlik. A nemzetközi tudományos elméletben leginkább elfogadott teória
szerint az örmény áldozatok száma 600-800 ezer közé tehető. Ezt a számot a
törökök erősen vitatják, azt állítván, hogy „csak” 200 ezerre becsülhető. Az
örmények viszont ennek a tízszeresét tartják elfogadhatónak, vagyis 2 milliót.
A szakemberek úgy gondolják, hogy csakis a török és örmény nacionalizmustól
mentes, higgadt, objektív hozzáállással lehetne tárgyilagos szellemű
kutatásokat végezni, ezt követően pedig érdemben tanácskozni a népírtás
problémájáról, így a statisztikai adatokról is.[28]
3.
Az
örmények deportálásához és megsemmisítéséhez való török és nemzetközi
viszonyulás
Margaret
Anderson, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzora lényeges különbséget
tesz az örmény katasztrófa és a zsidó holokauszt között. Azzal érvel, hogy míg
a Harmadik Birodalomban hivatalos német tisztségviselők soha nem emelték fel
tiltakozó szavukat a deporálások ellen, addig Törökországban több váli,
tisztviselő is tiltakozott az örmények kiírtása ellen. Kurdok, arabok, de török
muzulmánok is bírálták a hivatalos politikát, és nyíltan vagy titokban
mentettek örményeket.[29]
A könyv szerzője nagyon fontosnak
tartja hangsúlyozni, hogy amíg az örmények elleni bűnök és kegyetlenségek
elkövetői között akadtak bőven nem török nemzetiségűek is (pl. kurdok, németek,
stb.), addig hamis és igazságtalan a „minden török kegyetlen” általánosítás.
E magatartás mellőzésére hívja fel a figyelmet Artin
Boșgezenyan efendi örmény képviselő is: „Az oszmán történelem legszomorúbb és
legvéresebb fejezete örménymészárlás
vagy örmény katasztrófa néven vált ismertté. Ezzel a szörnyű, égbekiáltó
bűnténnyel most a török nemzetet vádolják, de az igazi tettes nem a török
nemzet, hanem a korábbi török kormány és közigazgatás. Más a nemzet, és megint
más a kormány. Kijelenthetem, hogy az a nagy gonosztett, melynek elkövetéséért
most egy egész nemzetet kárhoztatnak, az előző rendszernek, helyesebben szólva
a gazemberek rezsimjének számlájára írandó. Helytelen egy egész népet vád alá
helyezni egy maroknyi gyilkos és őrült bűncselekményeiért.”[30]
A műben
számos példával alátámasztja – a rendelkezésére álló források alapján -, hogy
sok török részt vállalt az örmények segítésében, rejtegették őket, élelemmel,
gyógyszerrel látták el, árván maradt gyerekeiket vették magukhoz, kockáztatva
ezáltal állásaikat, biztonságukat, életüket.
Az Oszmán Birodalom tartományi
kormányzói közül sokan voltak, akik elutasították az örmények megsemmisítésére
vonatkozó titkos parancs végrehajtását. Ilyenkor azonnal leváltották őket, és
olyanokkal helyettesítették, akik végrehajtották a gyalázatos utasításokat. A
dokumentumok alapján némely magas beosztású török állami tisztviselő nemcsak
állásával, de életével is fizetett azért, mert szembeszállt a deportálókkal. Az
alacsonyabb rendfokozatú tisztek és egyszerű katonák között is voltak olyanok,
akiket lesújtott az örményüldözés.
Karl Blank német missziós testvér beszámolt arról,
hogy törökök ellenérzését váltotta ki, amint látták a Zeytunból elűzött
örmények csoportját és a velük szemben tanúsított embertelen bánásmódot. Bergfeld
konzul Trabzonból meg is jegyezte: A
török lakosság egészének becsületére válik, s ezt meg kell mondani, hogy nagyon
sok török nem ért egyet asszonyok és gyermekek elűzetésével.”[31] Nagyon
sok mohamedán hívő az iszlám parancsolatai ellen való súlyos bűnnek tekinti
mindazt, amit az örményekkel tettek az elkövetők. Egy nagy tekintélyű aleppói
sejk a következőképpen nyilatkozott: „ha
szóba kerül az örményekkel való bánásmód, szégyellem, hogy török vagyok.[32]
A
török népesség ésszerűen gondolkodó körei, mint például a kereskedők, a
földbirtokosok határozottan elutasították az emberirtásnak ezt a fajta
politikáját. Ezek a szakemberek kiválóan együttműködtek és összefértek az
örményekkel hosszú időn keresztül. A deportálások ráébresztik, hogy milyen nagy
gazdasági, politikai veszéllyel jár az „örménykérdés megoldásának” ez az új
rendszere. Érzékenyen tapasztalják, hogy az örmények elűzetése folytán nagy
gazdasági ínség támadt az országban.[33]
A
kurd lakosság egésze a deportálások idején általában nagyon eltérő magatartást
tanúsít. Egy részük véres pribék- és hóhérmunkára is vállalkozott az ifjútörök
örményüldözőknél. E szégyenletes cselekményekkel ellentétben viszont a kurd
alevitákat félelem szállta meg az 1915-ös események láttán. Attól tartottak,
hogy az örményekhez hasonló sorsra jutnak, ha az ifjútörökök megvalósítják
elképzeléseiket a török nemzetiség és a szunnita muzulmán ortodoxia
egyeduralmáról. Éppen ezért a kurdok egy jó része rokoni közelségben érezte
magát az üldözött örményekkel szemben, és sorsközösséget vállalva velük, komoly
áldozatokat hoztak mentésükért. Sok örmény számára a kurdok hegyi közössége
lett az utolsó menedék, ahová elrejtőzhettek, és túlélhették az életveszélyes
időszakot.[34]
Flesch
István könyve az örmény népitrással kapcsolatosan kitér a német viszonyulásra,
magatartásra is. Számos egykori és újonnan feltárt levéltári dokumentáció
biztosít lehetőséget a németek magatartásának tanulmányozására, elemzésére. A
németek szerepvállalása az örménykérdést illetően – a kurdokéhoz hasonlóan –
kettősséget mutat. Noha az örmények védelmet és segítséget vártak a Német Birodalomtól,
több magas beosztásban lévő német (tisztek, adminisztrációs személyek) nemhogy
megtagadták volna e segítséget, hanem kiszolgálták a török kormány aljas
szándékait, aláírták az örmény deportálásokat vagy éppen szakértelmükkel
segítették a települések és lakosságuk megsemmisítését. Ilyen volt például gróf
Eberhard Wolffskeel von Reichenberg őrnagy, akinek tüzérségi szakértelme sokat
segített Urfa városának ostrománál. Böttrich alezredes pedig tollal vett részt
a gyalázatos bánásmódok végrehajtásában: ő írta alá a bagdadi vasút örmény
alkalmazottjaira érvényes deportálási parancsokat, amelyek végrehajtásánál meg
is követelte a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását is.[35]
Kevesen
ugyan, de az oszmán vezérkarban szolgáló német császári katonatisztek között
voltak olyanok, akik szót emeltek az örményüldözés ellen, mint például Colmar
Freiherr von der Goltz vezértábornagy. Liman von Sanders tábornok pedig a
szmirnai (Ízmir) örmények védelmében lépett fel erőteljesen, megmenteve így
több ezer (kb. 6-7 ezer) örmény életét.[36]
Wolff-Metternich volt az első német nagykövet, aki
nyíltan beszélt a „kiirtás politikájáról.” Jelentéseiből kiderül az a
felismerés, hogy a török kormány végcélja nem az áttelepítés, hanem az örmények
kiirtása, és a rendőrök, csendőrök, katonák „részben feletteseik parancsára,
részben önhatalmúlag” részt vettek örmények ellen végrehajtott gyilkos
akciókban.[37]
Metternich nagykövet a birodalmi kancellár elé
terjeszti az ügyet, és annak a javaslatának is hangot ad, hogy a sajtónak is
határozottan ki kellene fejeznie felháborodását az örményüldözések láttán, és
abba kellene hagyni Törökország tömjénezését. Erőteljesebb fellépést sürget a
német kormány részéről a törökökkel szemben, mivel a szóbeli tiltakozásokat
eredménytelennek tartja. A birodalmi kancellárnál ez irányú javaslata süket
fülekre és elutasításra talált. A kancellár elzárkózott a kezdeményezés elől,
és az 1915. december 17.-én írt, felháborodott hangvételű leveléből
egyértelműen kitűnik Németország „semlegességének”, távolságtartásának egyik
legfőbb oka az örmények mészárlásával szemben: Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a
történelemben. Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon
tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények, vagy
sem.[38]
Világos tehát, hogy az első világháború közepette
Törökország, mint Németország szövetségese, politikai szempontból elsőbbséget
élvezett, és csak másodlagos jelentőségű volt a kisebbségekkel való bánásmódja,
még akkor is, ha a világháború leple alatt éppen egy teljes nemzet kiirtásán
„fáradozott”.
4.
A
népirtás tetteseinek felelősségre vonása
A könyvet olvasva, jogosan és
magától értetődően fogalmazódhat meg a kérdés: mi történt a tettesekkel? Felelősségre vonták-e őket az első
világháborút követő időszakban?
Az európai nagyhatalmak közül
Franciaország, Nagy-Brittania és Oroszország gyakorolt nyomást az oszmán
kormányra, hogy büntesse meg az ifjútörök tetteseket. Utóbbiakat felelősnek
tartották az örmény népirtásért, az égei partvidéki görögök elüldözéséért, a
fekete-tengeri partvidék, Pontus görögjeinek deportálásáért, valamint a
hadifoglyokkal szembeni embertelen bánásmódért.[39]
Az Antant által megígért felelősségre vonás csak az 1918. október 30.-án aláírt
fegyverszüneti megállapodás után kezdődött, majd viszonylag gyorsan végleg meg
is rekedt. Az oszmán kormány kénytelen volt haditörvényszékeket fölállítani,
hogy ítélkezhessenek az örmények deportálása során elkövetett bűncselekmények
ügyében. A békeszerződés feltételeit a szövetségesek attól tették függővé, hogy
az oszmán kormány miképpen bünteti meg a mészárlások elkövetőit. Ez a tény,
török részről is sürgőssé tette az eljárások megindítását.
Ankara és Konstantinápoly
megbeszélésein a felek megvitatták a mészárlások ügyében lefolytatandó perek
kérdését is, és egyhangulag megállapították: a bűnvádi eljárást az ifjútörök
vezetőkre kell korlátozni. Közülük is a legnagyobb felelősség Enver, Talât és
Cemal pasákat terheli. Hármukat sajnos nem sikerült megbüntetni, mert még
perbefogásuk előtt elmenekülnek egy német tengeralattjárón.
A közvélemény, az újságok szerkesztői és az oszmán
parlamentben is egyre többen követelik 1918. novemberétől a népirtásban
vétekesek elítélését, megbüntetését.
Az
örmény lakosság ellen elkövetett bűncselekmények ügyében az első perre
Konstantinápolyban került sor 1919. február 5-én, ahol a vádlottak padjára
ültették a közép-anatóliai Yozgat térségében véghezvitt mészárlások szervezőit.
A bíróság az elsőrendű vádlottat, Kemal bejt, a tartomány kormányzóját bűnösnek
találta, és e perek során először halálra ítélte. Kemal bejt a főváros Beyazit
terén nyilvánosan fel is akasztották. Az angolok nagy megkönnyebbüléssel és
helyesléssel fogadták a törvényszék szigorát, azt remélve, hogy az erélyes
kivizsgálás és büntetés tovább folytatódik. A muzulmán török lakosság ellenben
mélységes felháborodással vette tudomásul a történteket, és több helyen is
tömegmegmozdulások voltak. Komoly összecsapásokra is sor került a civil
lakosság soraiban. A kormány félelmében szabadlábra helyezett olyan foglyokat,
akik a britek szerint részesei voltak a legkegyetlenebb örmény mészárlásoknak.
Így sok per abba maradt, egy részük el sem kezdődött. A felfüggesztett perek
közül többet már soha nem is folytattak, néhányat Konstantinápolyban
felújítottak júniusban, és egy pár halálos ítélet kimondásával be is fejeztek.[40]
A
könyv nemcsak azokra az elkövetőkre tér ki, akik szökéssel vagy perük
abbamaradásával megúszták a büntetéseket, hanem arra a szomorú és sajnálatos
tényre, hogy a volt ifjútörökök közül, akik bizonyítottan háborús bűnösöknek
minősültek, fényes politikai pályát futottak be Mustafa Kemal Atatürk
Köztársaságában. Példának okáért említi a szerző Șükrü Kaya-t, aki betöltötte a
külügyi-, majd belügyminiszteri tisztséget is. Az örmények deportálásánál ő
volt a „fő elintéző”, és tőle származik a következő kegyetlen és hátborzongató
kijelentés is: Úgy látszik, nem értették
meg, hogy mit akarunk. Megmondom: Örményországot örmények nélkül.
Végeredményben az örmény fajnak el kell tűnnie.[41]
Mustafa Abdülhalik Renda a háború alatt Bitlis,
később Aleppó tartomány kormányzójaként működött. A források szerint minden
igyekezetével az örmények megsemmisítésén dolgozott. Muș tartományban elevenen
elégettetett embereket. Perében azzal vádolták, hogy tömeggyilkosságokat
követett el. A kemalista rendszerben pedig pénzügy-, közoktatási és védelmi
miniszter volt.[42]
Egy
nagyon lényeges kérdés, amelyet a kíváncsi olvasó, érdeklődő föltehet e témát
illetően, a következő: miért nem
büntették meg a tetteseket? Miért maradtak abba a perek és a tettesek felelősségre
vonása? Flesch István könyvében erre is kapunk néhány ésszerű magyarázatot,
mint például:
ü Konstantinápoly
és Ankara egy idő után megérezte, hogy a bűnösök elítélésének nagyhatalmi
követelése mögött voltaképpen Anatólia felosztásának szándéka rejlik. Mivel a
Törökország teljes feldarabolására irányuló gyarmatosítási kísérletek
egybeestek a nagyhatalmak örmények érdekébe történő sorozatos beavatkozásával,
országos ellenérzés volt tapasztalható. Éppen ezért a török hazafias és nemzeti
mozgalom képviselete nem sietett az örménygyilkosságok elkövetőinek és a
deporálások szervezőinek leleplezésével és megbüntetésével.
A
történészek közül többen képviselik azt az álláspontot, hogy sok minden másként
alakulhatott volna az örménykérdést tárgyaló konstantinápolyi perek
kimenetelében, ha a „törökök megbüntetését” nem kapcsolják össze Anatólia
felosztásának szándékával.[43]
ü Az
örmény népirtók üldözését az is megbénította, hogy a nyugati szövetségesek
folytatták a török birodalom érdekövezetekre való feldarabolásának politikáját.
Taner Akcam történész szerint: a
szövetségesek végül is előbbre valónak tartották önös nemzeti és imperialista
érdekeik érvényesítését bármiféle igazság kiharcolásánál az örmény népirtás
ügyében.[44]
ü A
népirtásra vonatkozó dokumentációval az volt a probléma, hogy sok esetben
alkalmatlnok voltak az egyéni felelősség kimutatására, így a bűnösség bíróság
előtt való bizonyítására. A britek ezért segítséget kértek az amerikaiaktól, de
a náluk található iratok sem vitték előbbre az ügyet.
ü A
lausanne-i békekonferencián már egyáltalán nem volt vitatéma az örmény
népirtás. Az általuk elszenvedett sérelmekről, szenvedésekről, veszteségekről a
hangsúly az életben maradottak visszatelepítésére, a „nemzeti otthonuk
megteremtésére” helyeződik át Törökországon belül.[45]
ü Ugyancsak
a lausanne-i békeszerződés zárja le végképp a múltat és a büntetés kérdését
azzal, hogy közkegyelmet hírdetett meg minden olyan politikai és háborús
bűncselekményre, amelyet 1914. augusztus 1-je és 1922. november 20-a között
követtek el.[46]
5.
Törökország
gátlássosága a genocídium elismerését illetően
Az örmény népirtás kiváltó okai
mellett/után egy másik nagyon lényeges kérdés, amit megfogalmazhatunk, hogy miért esik nehezére a jelenlegi
Törökországnak elismerni a genocídium tényét? Milyen tényezők akadályozzák a
valóssággal való szembesülését?
Sibylle Thelen turkológus
társadalom-lélektani szempontból is vizsgálja annak a problémának a
keletkezéstörténetét, hogy a törökség körében miért is tart oly sokáig az
1915-tel kapcsolatos gátlásosság levetkőzése.
A
könyvben, e problémára vonatkozó magyarázatok a következőképpen foglalhatók
össze:
v Gyógyír a múlt
felejtése. A török vallási vezetők, politikusok és
történészek közül sokan úgy gondolják, hogy csak úgy szabadulhatnak meg a múlt
fájdalmas emlékeitől, ha elfelejtik azokat. A történelem feldolgozásának,
alapos tisztázásának gondolata modern eszmének számít, ami megköveteli a
pszichológiai tájékozottságot, vagyis a tudatalatti, az elfojtás és a traumák
jelentőségének az ismeretét is.
A
harminc éves háborút követő 1648-as vesztfáliai békében olvasható ugyanez az
álláspont, amire történészek is szeretnek hivatkozni: a jövő érdekében feledni
szükséges. Majdnem négyszáz évvel később ugyanígy fogalmazott egy elpusztított
anatóliai falu imámja is. Ő egy egyszerű muzulmám pap volt, de a közvéleményt
ilyen irányba befolyásolták tekintélyes közéleti személyiségek. Ilyen volt
például a hivatalos török történelemszemlélet egyik alakítója, Aydemir is, aki
az 1915-ös eseményekkel szemben szintén a „felejtést” szorgalmazta. Úgy vélte,
hogy: a török-örmény viszály és
leszámolás az emberiség történetének olyan fejezete, amelyet jobb elfelejteni.
És melyik oldalt terheli mindezért az eredeti és fő felelősség? És kiket terhel
személy szerint? E kérdések ellenére úgy vélem, hogy helyesebb a válaszokat nem
kutatni, és a történetet örökre elfeledni.[47]
v Kísérlet a múlt
megsemmisítésére, az igazság elrejtésére.
A török iskolákban szigorúan ellenőrízték a történelem oktatását. Az örmény
népirtást igyekeztek mellőzni a tananyagból, vagy éppen elferdítették az
igazságot ebben a kérdésben. Az 1980-as katonai puccs után a tábornokok még
szigorúbban őrködtek azon, hogy a történetírás ne térhessen el a megszabott
hivatalos irányvonaltól. Sőt arra a tényre is szolgál bizonyíték, hogy
eltüntették, valószínűleg elégették azokat a levéltári iratokat, amelyek a
pártok utóbbi harminc évének történetét tartalmazták.
A
valóság ilyen hosszú ideig történő rejtegetése, elhallgatása fokozatos
történelmi tudatlanságba sodorta a török társadalmat az ország határain belül,
de azon túl is.[48]
v Szociálpszichológusok
szerint egy társadalomnak időre van
szüksége ahhoz, hogy a lakosság széles rétegei valóban szembenézzenek az
adott ország történelmi bűneivel. Az időtartam hosszúságát több tényező,
társadalmi-politikai körülmény is befolyásolja, de általában eltart egy
nemzedékig. Erre jó példa Törökországon kívül Németország esete, akinek szintén
időbe telt, amíg igazán szembesíteni tudta magát a Holokauszt tragédiájának
felelősségével. Van ellenben két másik nagyhatalom, akinek esete kevésbé ismert
a közvéleményben. A források alapján kiderült, hogy a második világháborúból Franciaország és Hollandia is sokáig tabuként kezelte azt a tényt, hogy a német
megszállás alatt országaikban nem csak a Gestapo emberei voltak elfoglalva a
zsidók letartóztatásával, deportálásával, hanem ebben segítkeztek bizonyos
helyi francia, illetve holland lakosok is. E két ország esetében is kínkeserves
és nagyon hosszú folyamat volt, míg eljutottak, ha egyáltalán eljutottak, a
saját bűnökkel való hivatalos szembenézésig, gyötrő erkölcsi-történelmi
problémák tisztázásáig.[49]
v Védekezési mechanizmus.
Aleida Assmann egy újabb sajátos pszichológiai magyarázattal szolgál a törökök,
különösen a népirtásért felelős személyek magatartására vonatkozóan. Szerinte a
hallgatás egyaránt előnyös az áldozatnak és a tettesnek is. Miért? Mert az
áldozatnak egy ideig megteremti a fenyegető traumától való távolságot, míg a
tettesnek biztonságot és védelmet nyújt az üldözés, az esetleges büntetés elől.
A tettesnek ezért az a célja, hogy a cselekedeteket tabuvá nyilvánítsa, míg az
áldozat gyógyítást remélő és morális célja a feldolgozó, csendes emlékezés.[50]
6.
Jelenkori
közeledési kísérletek a megbékélés irányába
·
A
diplomácia útja. A könyv szerőjének álláspontjából
egyértelműen kiderül, hogy bármilyen közeledési kísérlet csak akkor lehet
eredményes, ha megszüntetik a felek a durva szópárbajokat, és áttérnek a
mindkét fél érzékenységét figyelembe vevő és időigényes diplomáciai munkára. Az
isztanbuli és berlini központú Európai Stabilitási Kezdeményezés egyik
tanulmányában egyértelműen megfogalmazza: Törökország hiába próbál ellenállni
az örmény népirtás nemzetközi elismerésének, ezt a csatát nem nyerheti meg.[51]
·
Nemzetközi
szakértői bizottság létrehozása. Abdullah Güll, török
elnök, javaslatot tett egy ismert személyiségekből álló nemzetközi szakértői
bizottság létrehozására, amely feldolgozná az 1915-ös eseményeket. Az elnök
egyúttal kijelentette, hogy kész szembenézni a tényekkel, bármilyen
következtetésekre is jusson a bizottság.[52]
·
Repedések
az örmény tabun Törökországban. Az elmúlt években
egyre erőteljesebb törekvés mutatkozik annak irányába, hogy az örményekkel
kapcsolatosan kialakult hiányos vagy elferdített ismereteket fölváltsák a
forrásokkal is alátámasztható tények feltárásával. Ennek érdekében sok civil
kezdeményezés indult, előadásokat, kongresszusokat, kiállításokat szerveztek,
filmeket készítettek. Egyre több folyóírat, újság, tanulmány, regény,
történelmi munka foglalkozik az örmény genocídium tényfeltárásával, és teszi lehetővé
az események megismerését a törökök és más nemzetek számára. Flesch könyve
rengeteg példát szolgáltat az örmény tematikával foglalkozó kiadványokkal, művekkel
kapcsolatosan. Ezek közül a legfontosabbak a következők:
o
Fethiye Cetin: Nagyanyám című regénye. Fontos könyv az
örmény népirtásról egy személyes élettörténeten keresztül. A szerző a török
olvasóknak szánta művét, és hatalmas sikert aratott vele.
o
Wolfgang Gust újságíró
és Sigrid felesége: Népirtás az örmények
ellen 1915-1916 című műve. Őket tekintik a genocídium igazi feltáróinak.
o
Yves Ternon: Az örmények – egy népirtás története
o
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című regénye.
A könyv megfilmesítésének gondolata heves tiltakozást, ellenállást váltott ki
Törökországban, mert úgy érzékelték: „rendkívül szoros a párhuzam az örmények
törökök alatti és a zsidók Hitler alatti helyzete között.”[53]
o
Verjine Svazlian: Az örmény népirtás és a történelmi emlékezet
című műve, amelyet már 2005-ben kiadtak törökül is. A szerző az Oszmán
Birodalomból menekült örmények Kairóban született leszármazottja, aki túlélő
szemtanúk és azok közvetlen utódainak vallomásait, beszámolóit, fényképeit
gyűjti össze ebben a könyvben.
o
Vahakn N. Dadrian: A népirtás mint a nemzeti és nemzetközi jog
problémája című műve, és Az
intézmények szerepe az örmény népirtásban című cikkgyűjteménye.
o
Ahmet Ínsel és Michel
Marian: Párbeszéd az örmény taburól.
Ebben a munkában a szerzők arról vitatkoznak, hogy 1915-ben az ifjútörök
kormányzat népirtást vagy emberiesség elleni bűncselekményt követett-e el.
o
Hasan Cemal: 1915: örmény népirtás című könyve. A
szerző Ahmet Cemal pasa (a népirtásért leginkább felelős „triumvirátus” egyik
tagja) unokája, aki a könyv előszavában kinyilvánítja, hogy már régóta a
szólásszabadság elkötelezett híve. Könyve, különösen tartalmát tekintve
„intellektuális tüzérségi bombaként” hatott, és többen a törökök közül
becsmérlően fogadták, és hazaárulónak bélyegezték. Tény azonban, hogy Hasan
Cemal hatalmas rést vágott a hivatalos tagadás falán, s áttört egy szellemi
gátat is.[54]
- A sajtó fontos szerepe. A törökországi társadalmi változásokban és a demokratizálódási folyamatokban kétségtelenül jelentős a sajtó szerepe. A Taraf „Törökország legbátrabb újsága”, amely nyiltan föltárta az örmény népírtás tényét.
- Hrant Dink örökségének felvállalása. Hrant Dink, örmény nemzetiségű, török újságíró, akit 2007. január 19-én az utcán gyilkoltak meg. Az eset általános döbbenetet, felháborodást vált ki nemcsak az örmények, de a török civilik körében is. Igazi török hazafi volt, leghőbb vágya abban rejlett, hogy Törökországban éljen örmény nemzetiségűként. Dink tömegmegmozdulásnak beillő temetésén példátlan összefogásról, szolidaritásról tettek tanúságot az örmények a következőt hangoztatva: Mi mindannyian Hrant Dinkek, mi mindannyian örmények vagyunk!
Az
esettel több török értelmiségi is szolidarizált. Így például a világhírű török
írónő Elif Șafak Óda egy meggyilkolt
török lapszerkesztőhöz címmel nagyon szépen emlékezik Dinkről, mint igazi
hazafiról, a szólásszabadság, a közös múlt feltárásanak, a kiengesztelődésnek
valódi elkötelezettjéről.
Ugyancsak
érdemes kiemelni Adem Arslan török újságíró hősies tettét, aki könyvet írt Dink
erőszakos halálának ügyéről, hátteréről, veszélybe sodorva ezáltal a saját
életét is, hiszen több alkalommal kapott fenyegető telefonhívásokat.
Az
Agos főszerkesztőjének egyik nagysága
abban rejlik, hogy határozottan elutasította és sorozatosan pellengére
állította a török és örmény nacionalizmust egyaránt. Meglátása szerint az
örmény tragédia és előzményei megértéséhez mindenekelőtt a tényeket kell
megismerni. A török-örmény megbékélés kulcsát pedig a múlt kölcsönös
bevallásában, az egymás fájdalma iránti együttérzésben, részvétben látja. Ő nem
a népirtás azonnali elismerését követeli a törökök részéről, hanem a történelem
etikai megközelítésének fontosságát hangsúlyozza. Már az is sokat segíthetne,
ha az örmények nyugodtan emlékezhetnének a tragédiára, és a törökök részéről
megértést tapasztalhatnának mérhetetlen szenvedéseik iránt.
Egyébként
az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010. szeptember 14-én elmarasztalta
Törökországot amiatt, hogy nem védelmezte megfelelően Hrant Dink életét és
véleményszabadságát. A strasbourgi testület hét tagja – közöttük egy török bíró
– a török államot 105 ezer euró megfizetésére kötelezte Dink özvegye és egyik
fivére számára. Ankarára pedig kiróttak még 28 ezer euró perköltséget is.[55]
- Az elkobzott javak visszaszolgáltatása. 2011. augusztus 27-én a török hivatalos közlönyben megjelent az a bejelentés, hogy az ankarai kormány visszaszolgáltatja az ország görög és örmény keresztény kisebbségeinek, valamint a zsidó közösségnek a tőlük egy 1936-os rendelet útján törvénytelenül elkobzott javaikat, azokért pedig, amelyeket azóta áruba bocsátottak, kárpótlást nyújt. E kisajátított kisebbségi vagyon kórházakat, árvaházakat, iskolákat és temetőket foglal magában, amelyek visszaadása az Európai Unió már régi követelése volt a tagjelölt Törökországgal szemben.[56]
- Kapcsolatteremtés művészetek által. Az örmény és török civil társadalom megpróbál folyamatosan felülemelkedni a közeledés gyakran áthághatatlannak látszó napi akadályain, a politikai viszonyokon. Közös céljuk, hogy országaik éles ellentétei közepette, amelyeket a diplomáciai kapcsolatok hiánya és a határok átjárhatatlansága is jellemez, a művészet, a zene eszközeivel teremtsenek harmóniát a két nép között. Ez a törekvés ösztönözte a feleket a Török-Örmény Ifjúsági Szimfonikus Zenekar megalapítására. Ahogy vallják, mindenekelőtt le akarják bontani a gyűlölet és előítéletesség embereket elválasztó falát. Szerintük ugyanis semmi sem hozza közelebb a fiatalokat egymáshoz, mint a zene megértést és békességet teremtő hatalma.[57]
Érdemes kiemelni Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság
megalapítójának örmény genocídiumhoz való viszonyulását, amelyet a törökök
többsége valószínűleg nem is ismer. A Köztársaság első elnöke az örmények tömeges
elűzését és meggyilkolását múltbéli
szégyenletes, alávaló cselekménynek, gaztettnek nevezte. Olyanok füle
hallatára mondta ezt, akik közül többen tettesként akár találva is érezhették
magukat. Hitt abban, hogy az új Török Köztársaságnak – politikai és erkölcsi
értelemben egyaránt – meg kell szabadulnia az ifjútörök gyalázat eme
bélyegétől. Taner Akcam történész szerint Atatürknek ez a hite ösztönzést
adhatna a szemléleti tisztázáshoz a mai Törökországnak is.[58]
Ahmet
Davutoglu külügyminiszter, a miniszterelnök
legfontosabb és legrégibb külpolitikai tanácsadója olyan kijelentést tett 2012
tavaszán, amilyet előtte még soha nem mondtak a török politikának ezen a magas
szintjén: Törökország kész osztozni az
örmények fájdalmában, akik arra készülnek, hogy megemlékezzenek az 1915-ös
öldöklések századik évfordulójáról.[59]
Az lehet az érzésünk, hogy ha megkésve is, de utólag mégis kezdték megszívlelni
Hrant Dink emlékezetes szavait: Ez
hiányzik legjobban. A törököknek legalább az örmények szenvedéseit kellene
tudatosítaniuk, elismerniük. Legalább fájdalmunkban osztozzanak! Ez a döntő!
– hangoztatta. [60]
Baskin
Oran török történész egy kölni
megemlékezésen 2009-ben idézte Hrant Dinknek egy megrendítő látomását,
történelmi allegóriáját. A két évvel korábban meggyilkolt törökországi újságíró
képzeletében felmerült egy nyomasztó látvány: egy 1915 méter mély kút alján
örmények és törökök gubbasztanak, szoronganak.[61]
Ebből a feneketlen mélységből kellene
kikapaszkodniuk az örményeknek és törököknek együttes erővel, összefogással,
megértéssel. Mert csakis így szabadulhatnának a múlt fogságából, közös
börtönükből. A történelmi kútfenéken vergődőknek éppen az idei 100 éves
évforduló adhatna erőt egy ilyen bátor és közös elszánáshoz, mert a fájdalmak
enyhítésére nem a felejtés, hanem éppen a tragikus tényekkel való szembesülés,
a rá való emlékezés jelenthet gyógyírt.
Emlékekből él az ember, s a múltból él az emlékezet.
Kinek nincsen múltja, nem lehet jelene, s jövője sem.
Eötvös
József
[1] Flesch István: Örmények,
törökök, kurdok, Corvina Kiadó, Budapest, 2013, 442-442 old.
[2] U.o. 155-156 old.
[3] U.o. 161. old.
[4] U.o. 184. old.
[5] U.o. 185-186. old.
[6] U.o. 163. old.
[7] U.o. 147. old.
[8] U.o. 313. old.
[9] U.o. 173. old.
[10] U.o. 212. old.
[11] U.o. 170. old.
[12] U.o. 216. old.
[13] U.o. 168. old.
[14] U.o. 137. old.
[15] U.o. 167. old.
[16] U.o. 166-167. old.
[17] U.o. 169. old.
[18] U.o. 216-217. old.
[19] U.o. 138. old.
[20] U.o. 206-207. old.
[21] U.o. 208. old.
[22] U.o. 205. old.
[23] U.o. 222. old.
[24] U.o. 195. old.
[25] U.o. 232. old.
[26] U.o. 236-237. old.
[27] U.o. 239. old.
[28] U.o. 382. old.
[29] U.o. 198. old.
[30] U.o. 285. old.
[31] U.o. 245. old.
[32] U.o. 246.old.
[33] U.o. 248. old.
[34] U.o. 248-249. old.
[35] U.o. 188-189. old.
[36] U.o. 197. old.
[37] U.o. 251. old.
[38] U.o. 253. old.
[39] U.o. 280. old.
[40] U.o. 291-293. old.
[41] U.o. 322. old.
[42] U.o. 322. old.
[43] U.o. 339. old.
[44] U.o. 339-340. old.
[45] U.o. 337. old.
[46] U.o. 338. old.
[47] U.o. 437-438. old.
[48] U.o. 449. old.
[49] U.o. 445-448. old.
[50] U.o. 443. old.
[51] U.o. 411. old.
[52] U.o. 409. old.
[53] U.o. 370. old.
[54] U.o. 397. old.
[55] U.o. 62-63. old.
[56] U.o. 415. old.
[57] U.o. 472-473. old.
[58] U.o. 331-332. old.
[59] U.o. 471. old.
[60] U.o. 471. old.
