Az ősz végi sétát könyvvásárlással
kötöttem össze. Vida Gábor Egy
dadogás története című legújabb
könyvét sikerült kézhez kapnom.
Már
kezdetben hamar felkeltette az érdeklődésemet. Nem kellett hosszú
időnek eltelnie ahhoz, hogy megkapjam, meglássam benne azt,
ahogyan kirajzolódik egész erdélyi mivoltunk. A megélt
hétköznapok és a belénk sulykolt „életmodell”
sztereotípiákról mesél ez a regény, amelyeknek fő célja:
inkább szenvedni mint jól érezni magunkat a bőrünkben. Ezeknek a
megszokott és sokak által elfogadott íratlan szabályoknak a
béklyójában vergődik az egyén, és nehéz kikászálódnia
belőle, ha lépten-nyomon bűntudatot vernek bele.
Vida
Gábor tulajdonképpen saját gyermekkorát írta meg, egészen a
felnőtté válásig. Őszintén és kendőzetlenül ír a
családjában zajló eseményekről, a rokonokról, a nyaralásokról,
a cimborákról, az iskolai hangulatról, a katonaságról, a
munkáról és tanulásról, s végül de nem utolsósorban az egész
XX. századi erdélyi és hazai életképről.
Úgy
kellett megélnie a tragédiákat, amelyekről nem szabadott
beszélni, mintha mi sem történt volna. Sem alkoholizmus, sem
öngyilkosság vagy betegség, ami a családja számára baj, de a
„nagyközönség” előtt nem az. A melléfogásokat, ballépéseket
és akármilyen tévedéseket a szülők nem akarják beismerni, mert
akkor már ők is élhetetleneknek, elfajzottaknak számítanak. A
gyereknek ezekről a szerencsétlenségekről ritkán szólnak.
Sajnos, ha egy ifjonc nem tud az előtte eltitkolt
eseményekről-dolgokról, akkor is ugyanúgy kiveszi a részét
belőle. Sőt, még rosszabb neki, mert saját magát is hibáztatja
a feszült hangulatért. Eme negatív hatások ellenére az emberben
megvan a megfelelési kényszer a szülei és a közelálló
felnőttek iránt. Ha meg beszél róla, akkor ő a mumus, aki mások
előtt megsértette a család méltóságát. Sőt, a gyereknek a
kötelessége az, hogy a száját befogja és engedelmeskedjen
szüleinek. A szülők pedig, kialakítva ideális képüket a világ
előtt, házasságuk után nem követnek el bakikat, hanem ügyesen,
tiszta lelkiismerettel éldegélnek haláluk napjáig. Az
álszenteskedő kreált valóság a gyerekben zűrzavart okoz. Vida
dadogásának kialakulása is valahol ebben a megfelelési
kényszerben gyökerezik. Az sem volt kutya, amit egyes csúfolódó
lelki terminátoroktól el kellett szenvednie. Ennek leküzdését
pedig szüntelen, tudatos igyekezetének köszönheti. A katonaság
elvégezte után az egyetemre már bátran, és „új” emberként
érkezik. A dadogás már nem játszik nagy szerepet az életében.
A
történet eléggé megrázó, ugyanakkor tanulságos. A közös
ostobaságunk tükörképe. A felelősségre vonás nem minden
esetben a szülők vagy felnőttek kiváltsága. Nem is kell őket
csodálni, de jó lenne szeretni, ha hagynák. S mindez mégsem a
bántás, vagy a bosszú fegyverével van tálalva, inkább a
megoldások felé mutat. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha beszélnénk
problémáinkról, mert a kimondatlan szavak gúzsba kötnek, nem
engednek felnőni. A mindennapi tabuk alól felszabadulva
mindenképpen egy jobb közösséget tudnánk összekovácsolni.
Mindannyian
tudunk a földi életünk végességéről, sebezhetőek vagyunk.
Akkor csak rajta! Ne tartogassuk magunkban a felgyülemlett szennyet,
mert mindig vannak emberek, akik segíteni szeretnének
problémáinkon. A feldolgozatlan ügyeket nem lehet szőnyeg alá
söpörni, mivelhogy olyan, mint a ragály. Úgy hagyva pedig
nyugodtan tovább lehet adni hülyeségünket generációkon át.
Borbé Levente
könyvtáros
könyvtáros
Csíkszereda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése