A hajdan írt, lejegyzett szent könyvek több évezrede ránk maradtak
agyagtábla, tekercsek, pergamen stb. formájában, biztosítva a több évszázados
lelki üdvözülést az utókor emberének. A szent könyvek mondanivalói az évezredek
és évszázadok során egy fikarcnyit sem halványultak, inkább egyre időszerűbbé
váltak. Hiába az útmutató csillogásuk, a sötét alagútból kivezető fénysugaruk,
mert már a huszadik században, a szó szoros értelmében is befűtöttek nekik.
Azóta tiszteletük fokozatosan csökkent, és ez mostan is tart. Manapság csak egy
vékony réteg birtokolja eme kincsek felbecsülhetetlen értékét, lelki támaszt
nyújtva nekik, pedig szabad forgatni, senki sem tiltja meg. Igen, sajnos így
van. Így van a mi Szentírásunkkal is. A kommunizmus időszakában a szinte minden
házban-lakásban őrzött Biblia mentsvárként szolgált az emberi léleknek.
Valahogy azt hinné az ember, hogy eme szigorú és embertelen időszak után az
emberek visszatérnek hitük kereséséhez, a szellemi táplálék egyik legfőbb
forrásához, de nem. Míg a kommunizmus időszakában „eltűrt olvasmánynak”
számított, 1990 után, visszanyerve teljes szabadságát, az emberek egy része
hátat fordított neki. Ha már az az érzésük, hogy minden lényeges emberi és
szent dologgal tisztában vannak, miért is ne… Éppen ezért könnyen felszínre
került a tiszta forrást beszennyező mocsadék áradat, s elöntötte, részben
kiforgatta, mindent, ami szent, nem mintha ezzel meg tudta volna kérdőjelezni a
Szentírás igazi mivoltát. Természetesen nagyon sokan inkább az új, a kéjelgő, a
hamar megható, mindent kiélő és elhasználó utat választva hátat fordítottak
ennek a kincsnek. Így van mikor csak vakon követik a mézesmadzagos, de alávaló
média diktálta életformát. Még azt is lehet mondani, nem hibásak, hiszen nem
biztos, hogy értik is. A gond viszont ott van, amikor a felnőttek, vagyis a
szülők végig mímelik vallásukat, és sem magukra, sem családjukra nem ügyelnek.
Előtör belőlük az anyagiasság és a kapzsiság. Régi mese és lerágott csont, de
igaz. És ennek a tettnek legtöbb esetben a gyerek issza meg a levét.
Ha az ember ateistának
tartja magát, és nem hisz a Fennvalóban, akkor is tisztelnie kellene mások
nézetét, mert nem az a jó, amit egy ember szeret, vagy a többség által
elfogadott, hanem az, ami mindenkinek beválik és senki sem szenved tőle.
Természetesen nehéz dolog az egyeztetés és a ráfigyelés, pedig igazán érdemes
lenne megpróbálni. Sajnos a mai egyeztetések és ráfigyelések egyre gyakrabban
egymás kihasználásában fulladnak ki.
Ilyenkor mit lehet tenni?
Nemcsak az értékvédőnek, lelki atyának, papnak, olvasómesternek,
könyvtisztelőnek stb. kell másnak lenni, hanem szinte egyszerre mindennek. Ez
pedig kemény dió, főleg egy ilyen rohantató központú világban. A titok: meg
kell állni. Megpróbálni láttatni a szentírások ragyogását, tisztaságát és az el
nem apadó, üdvözítő lelki táplálékát.
* * *
Öt esztendeje szerzett
gimnáziumunknak a vallástanárnő 16 Szentírást, amelyből már csak 14 van meg. Az
a 14 is az évek során több ízben megrongálódott. Ez a kis hír még csak a
lehangolás kezdete. A hittan órára „hurcolt” könyvekbe belefirkáltak, övön
aluli szövegekkel tarkították az oldalakat, a kötetek tábláit úgyszintén. Ha felmérőt
írtak és szükségük volt egy részletre belőle, kitépték azt a lapot. Legjobb
esetben a szabad életet élt lapokat visszahelyezték oda, ahonnan üggyel-bajjal
kihasították. Azonban a köteteken több esetben látszott a megmagyarázhatatlan
rongálás. Mivel a kötetek nemcsak ragasztottak, hanem fűzöttek is, igencsak
kemény erőfeszítésbe került kitépni belőle valamit, letépni a tábláját, vagy
kettéhasítani. Az esetek többségében „félmunkát” végzett az illető tanuló, de volt,
aki „sikerre vitte”. Annak ellenére, hogy évente számtalanszor meg volt ragasztva,
sőt egy-kettő újraköttetve, a vandalizmust nem lehetett megállítani. Ugye, az
órára kiadott könyveknek nincs gazdája. Aki elviszi, az nem lehet hibás, és
senki se tudja, hogy éppen kinél volt a megrongált kötet, sőt azt állítják,
hogy úgy vitték el. Persze, úgy jött ki a nyomdából… Amúgy sem szabad folyton
gyanúsítgatni valakit, mert lelki sérülést szenved. Nos, az eredményről
mindenki meggyőződhet saját szemével.
Íme a legutóbbi ragasztás
előtti állapotot bemutató képek:
Nem egy egyedi esetről van szó! Ó, dehogy. A
tapasztalat sem ezt mutatja. Ezt legjobban a könyvtárosok tudják. Szinte
mindenhol ez folyik, csak nem mindenhol van Szentírás, és főleg eme kötetek
órára való cipelése. A könyvek becsűje pedig ugyanolyan gyorsan süllyed alá,
ahogy csak a szépet és a jót próbálják előtérbe helyezni ezzel kapcsolatosan,
és nemcsak ebben a közegben, hanem az élet minden terén. Ha már a Szentírással
is ezt teszik, akkor már semmin sem kell csodálkozni.
Borbé Levente
Iskolai könyvtáros, Csíkszereda
2 megjegyzés:
Kedves Konyvtarosbacsi,
Szeretnem javasolni, hogy ne tamogassatok a csoportos konyvelvitelt: mindenkinek jo aki ezaltal dolgozhat a tanoran, csak epp a konyvtarosnak es a kesobbi olvaso/k/nak nem. Legyen szemelyreszolo a Szentiraskolcsonzes is. Nalunk ez csak igy mukodik - s a hosszabb idore elvitt-, s netalan megrongaltan visszahozott konyv allapotarol a hasznalo a leadaskor szamot adhat. Meg akkor is, ha a konyvet kozben masnak is odadadta, hasznalatra.
PéterAntal,
S.M.G.
Igen, ez valóban jó ötlet, de eleve nincs annyi fizikai időm, hogy ezt megvalósítsam. Egy szünetben minimum tíz ember jön hozzám. Aztán meg sem Szentírásból sem más szöveggyűjteményből nincs elegendő példány.Nem is beszélve arról, hogy mit szólnak ehhez a tanárok? Sajnos még ezzel a megoldással sem törik meg a jég a könyvek tisztelete iránt. Azt tapasztaltam, hogy a megszorítások még nagyobb vandalizmust eredményeztek, még akkor is, ha utólag hoznak a széttépett kötet helyet újat.
Megjegyzés küldése