OMERTA

A nyári napok melege nem vette el, inkább ösztönözte kedvemet az olvasásra. Esténként tökéletes légkör teremtődött erre a cselekvésre. Jó volt beszívni a napnyugta utáni friss hegyi levegőt, és a könyv illatát.

Tompa Andrea könyve egy olyan világba csábított, amelynek a nyomait saját életemből sem tudtam kizárni. A történetek sodrásában ott álltak régi családtagjaim (szüleim, nagyszüleim), s mintha lépten-nyomon duruzsolták volna fülembe az eseményeket, amelyeket részint ők is átéltek. A regény olvasása közben párhuzamosan megelevenedtek az ők történetei is. Ebből a két valóságidézésből született a kíváncsiság, ami a mű böngészése közben elejétől fogva végigkísért.

* * *

Annak ellenére, hogy az Omerta hősei több száz kilométerre laktak Székelyföldhöz, úgy éreztem közeli szálak fűznek hozzájuk.

Kolozsvár, mint az akkori erdélyi magyar kultúrfellegvár egészen jól tartotta magát a második világháború utánig. Ennek a csodás világnak gúzsbakötését, majd későbbi szétzilálását, az akkori hatalom folyamatos támadása révén, és az egész Erdélyre kiható változásokat vetíti elénk a regény. Fontos tudni, hogyha kultúráról van szó, akkor nemcsak a nemzetiségek körében hanyatlott minden. A négy szereplő egy-egy „könyvre” osztva, akik a kolozsvári hóstáti földművesek leszármazottjai, és a sorsuk összefonódva teljesedik ki, mesélik el élettörténetük igen fontos szakaszát, a számukra nehéz, és megpróbáltatásokon árán megélt egyáltalán nem hétköznapi életüket.

A vallomások első hősnője Kali, aki viszonylagos jómódú élete ellenére rákényszerült otthonát otthagyni. Nem tudta elviselni a durva férjét, aki részegen indulatait részesítve előnyben sokszor elgyepálta. Ráadásul sohasem volt hálás neki. Bánta is, hogy párválasztáskor a nagy ház elcsábította őt, s nem szeremből ment férjhez. Szökése után szerencséjére hamar kapott munkát. Elszegődött szolgának a rózsákkal foglalkozó Décsi Vilmos gazdához. Vilmos gazda igazi rózsanemesítő hírében állt. Tőle vásárolták a legszebb rózsákat a kolozsvári piacon. Kali nemcsak a házi munkában, hanem a rózsák árulásában is kivette részét. Vilmos gazda esténként sokszor mesélteti Kalit. Ezek a történetek jó kedvre derítik, s egyben feltöltik Vilmos gazdát a munkára, annak ellenére, hogy a hirtelen bekövetkező politikai változások nem bánnak kesztyűs kézzel véle, és szeretteivel sem. A mindennapi élet sodrásában közel kerülnek egymáshoz, és szinte férj és feleségként élik tovább életüket, amíg a gyerek meg nem születik. A kommunista erkölcs nem tolerálva ezt a fajta életmódot Vilmos gazdának rendeznie kell magánéletét, hanem annak következményei lennének... Kalinak vásárol egy kis házat. Az asszony ott él gyermekével együtt, s persze Vilmos gazda többször meglátogatja őket. De ebben az életben Kali már nem leli a helyét, valahogy nem érzi benne annyira hasznosnak magát, mint előtte.

A második könyv Décsi Vilmos életéről szól. A munkáscsaládból származó Vilmos szerényen él. Rózsanemesítéssel foglalkozik. Nem éppen nősülő típus. Ezért is veszi magához Kalit. Kalival meg van elégedve. Egészen jól boldogul a házi munkával, de a virágok árusításával is. Sajnos a politikai változások rányomják bélyegét még erre egy kicsit sem könnyű életvitelre. Ennek ellenére ő maga igyekszik egyensúlyt találni a saját elképzelése és a rákényszerített változások között. Az állam emberei, mint a „micsurini” irányzatot követő lelkes munkásembernek állítják be. Magánkertészetét felszámolják, ugyanúgy mint a többi hóstáti zöldség-és gyümölcs termesztőjét. Az államosított földekből összeharácsolt úgynevezett Stáció főnökének teszik meg. Továbbra is dolgozhat rózsanemesítőként, de azúttal a kommunista párt „dicső ege alatt”. Miközben folyik a politikai alapon való tisztogatás, Décsi Vilmost egyre jobban kiemelik. Nemzetközi sikereket ér el. A párizsi virágkiállításról aranyplakettel jön haza. Sőt egyetemi tanári állást ajánlanak neki, amit el is fogad. Mégis ez az új helyzet eléggé megviseli lelkileg. Nagyon érzi, hogy ez nincs így a rendjén. Szerelmi élete is összekuszálódik, amikor egy fiatal lány szépsége teljesen megbabonázza. Mégis igyekszik a meglévő feltételekből a legjobbat kihozni. De hát, hogy történni szokott, őt is sodorja az ár.

A harmadik mesélő Annuska. A hóstáti félárva leány meséli el életének legszebb szakaszát, a szerelmet. Décsi Vilmosba lesz szerelmes. Ő csak Vilmos bácsinak szólítja. Testvére , Rózsika apácának ment. Annuska sokat bíró leány, végzi az otthoni munkát anya helyettesítőként, mintha feleség is volna, s gondoskodik részeges apjáról, aki többször hasznavehetetlen, s helyette is kell állja a sarat. Tizenhat esztendősen egyedül igyekszik megművelni földjeiket. No persze, az államosítás révén a földek rendesen „lefaricskálódnak”, s a megterhelő fizikai munka keserű íze mégsem válik édessé. Hiszen az emberfölötti megpróbáltatások gyümölcse a semmibe vész, még akkor is, ha tovább a fizikai teher viszonylag már könnyebbé válik. A megmaradt földdarabon a munkát továbbfolytatja. Többször is kér segítséget az ő Vili bácsijától. Kapcsolatuk véle igazából nem romlanak meg. A helyzet úgy hozza, hogy az is megtörténik, hogy úgy érzi véget kell vetnie az egésznek. Nem is csoda, hiszen Rózsika testvére, azaz Eleonóra nővér eltűnése válaszúthoz állítja őt. Habár megtudják, hogy testvérét az akkori titkosszolgálat elfogta, és elfogják ítélni, mégis minden erejével azon dolgozik, hogy valamiképp megmentse. Még az apját is ráveszi a segítségre. Mint lehetett tudni, nem jártak nagy sikerrel. Ekkor tervezi el, hogy belevág az igazi nagybetűs életbe, elhatározza, mint egy félélőségtudó leány, férjhez megy és gyerekeket fog szülni.

Az utolsó könyv Eleonóra nővér visszaemlékezései. Történetét a börtöntől szabadulva meséli betegen. Az új rendszer nem tűrte a szerzetes rendeket. Koholt vádak alapján szedték össze őket. Eleonóra nővér, vagyis Rózsika egy kukkot sem értett az egészből. Hazaárulásért börtönbe vetették Az egyik vád az volt, hogy Mária országához imádkoztak, ami a vallatók szerint a történelmi Magyarországot jelentette. A bűnlajstromában szerepelt, hogy szimpatizált az 1956-os magyarországi forradalommal, antikommunista propagandát fejtett ki, s az úgynevezett népi demokrácia bukását várta, sőt, azt is, hogy Erdélyt újból Magyarországhoz csatolják... Szegény igazából az sem tudta mit vallott be, és mit nem. Úgy rendezték el, hogy azt vallja be, amit a hatalom akar. Ő magában pedig úgy intézte el, hogy civil nevével írta alá, ami számára már nem jelentett semmit. Szabadulása után testvérét felkeresve élt náluk, és próbált beilleszkedni az új körülmények adta lehetőségekbe. Legyengülve, meggyötörten készen áll az új feladatokra, amit az Úr ad neki. Titkon kiszabadult szerzetestársaival is találkozgat, ami feltölti a további cselekedeteinek végrehajtására. Hiába lett meggyötörve, szívében nincs harag. Mindenkiért egyformán imádkozik, hogy rendbe jöjjön minden, és az emberek a helyes utat válasszák.

A négy történet mindenképp összefonódik, de akkor válik igazából eggyé, amikor a „könyvek” befejeztével a kötettől búcsúzó rövid ismertetőben taglalja a szereplők életének további alakulását. Egészen döbbenetes lezáró, hogy miként folytatták külön és együtt a mindennapjaikat ez négy ember, mert ugye, az élet nem áll meg...

* * *

A regény segített betekintést nyerni a „könyvek” segítségével a második világháború utáni Erdély státusának emberibb megvilágításban tálalt történéseiről (itt a sajátos, személyes hangvételt értem). Ilyen a kommunista hatalom berendezkedése, az iparosítás, az 1956-os magyarországi forradalom kihatása Erdélyre, a szovjet nyomásra létrehozott székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány léte, vagy Márton Áron szellemisége.

Átélni az akkori történéseket kevésbé lehetne megvilágítani más módszerekkel. A kötetben lévő vallomások sodró világa teljesen magával ragadott. Néha elszorult szívvel éltem meg a mindennapok adta csekély lehetőségek választását.

Amikor a döntések születnek, az esetleges következményeket figyelembe véve igyekszik az előnyösebbet kiválasztani magának az ember. Mégis vannak helyzetek, amire sehogy sem lehet felkészülni. Talán a nemes jellem tudja túltenni magát, amihez erős akarat párosul. Hogy mit érdemes elhallgatni, vagy magunknak megtartani, azt mindenki el tudja dönteni saját magának. Úgy érzem a könyv egy belső utazás is, mintha a ki nem mondott szavak elevenednének meg erről a korszakról, hiszen nekünk is megvannak a saját történeteink, amit esetleg még magunknak sem merünk kimondani.

Úgy vélem, ha keretet biztosítanak iskolai könyvtáraknak az állományuk gazdagítására, ne hagyják ki vásárlásuk során a kortárs magyar irodalmat, s természetesen Tompa Andrea legújabb munkáját se.

Borbé Levente,

könyvtáros