Nagyon jó kérdés és egyben agyonfontolandó. A mai
globalizálódó világban minden megtörténhet, még a „semmi” is. Talán az a
legjobban. Nehéz gátat vetni a szemétnek, és eligazítani a tiszta forrás fele
az emberpalántákat. Arra az útra terelni, ahol kamatoztathatják tudásukat,
szebbé és jobbá tudják tenni saját életüket, nemcsak maguknak, hanem a közösség
számára egyaránt.
Janne Teller Semmi című művét szülőhazájában
először betiltották, majd engedélyezték, sőt a dán iskolákban kötelezővé
tették, másutt bekerült az ajánlott háziolvasmányok közé. Most jelenleg
mifelénk nagy érdeklődéssel olvassák, de megnézhetik színdarab változatban is.
A történet Pierre Anthon kamasz fiú átalakulásával
kezdődik, mikor jómaga ráébred, hogy semminek sincs értelme. Ezt természetesen
nem fojtja magába, hanem kikuruttyolja az osztálytársainak. Otthagyja az
iskolát, s előszeretettel tartózkodik a suli felé vezető úton, egy szilvafán,
ahol laza stílussal levitázik a semmi
elméletéről az arra járó diáktársainak. Azok kis idő elteltével veszik a
lapot, s gondolják, megmutatják neki, hogy nincs igaza. Mi az, hogy nincs
értelme az iskolának, s az ráadásul fölösleges, mint megannyi dolog az életben!
Ezért pattan ki az egyik fejéből, hogy számukra fontos dolgokat hordjanak össze
egy kijelölt helyre. Először teljesen ártatlannak tűnő „játék” egyre nagyobb komolyságba
fordul. Lassan, de biztosan napról-napra növekedik a sok összehordott kincs, az
általuk elnevezett „Fontos Dolgok Halma”.
Ugyanakkor néha a tébolyodottság jelét mutatva egyre kegyetlenebb módszerhez
folyamodnak. A bennük lévő szorongás kihozza belőlük a vadat, és olyan
cselekedetekre lesznek képesek, amelyeket normális körülmények között nem
tennének meg. Ki minek a legkedvesebb féltve őrzött kincse, az kerül oda a „Fontos Dolgok Halmába”. Azoknak elvesztését
okozó szívbemarkoló fájdalom lesz a tét, mint például: a temetőből kiszedett
csecsemőtestvér koporsója, a gyalázatos módon való szüzesség elvesztése, a
gitározó újának levágása, a kedvenc kutyus lefejezése, a muzulmán fiú
imaszőnyege stb.. Az ezzel járó kín és fájdalom, s mint a kommunizmusban, a
közért letett dolgok, azt igazolták vissza nékik, hogy az életnek igenis van
értelme. Azonban az önként vállalt kegyetlenségek egyre terhesebbé vállnak
számukra, s a saját maguk által kreált kényszerhelyzetben kell, hogy megéljék
lázadozásuk közepette legfőbb értékük, benső énjük elvesztését. Mert mi marad
az egészből, amit felgyűjtenek: semmi. S mindez Pierre Anthon szavainak
csapdájában zajlik. Felgyújtják a számukra oly fontos halmot. Sőt a felgyújtás
előtt a kedves, teljes szeretettel gyakran a szilvafán ücsörgő volt
osztálytársukat halálra verik. A
kamaszok, ha nem is lesznek megbüntetve tettükért, mert mások úgy hiszik Pierre
Anthon sajátmagát gyújtotta fel, de tudatalatti módszerrel közvetetten bűnhődni
fognak, mivel minden egyes „halomgyűjtő”
a leégett halomból megtart magának egy kis dobozka élményhamut, amit magával
hurcol egy életen át.
A könyv mindenképpen tanulságos, ugyanakkor
rettenetes. Minálunk, ha valaki ilyet jelent ki, mint Pierre Anthon hibbantnak
tartják, s netán egy szilvafáról üzenget, előbb-utóbb leszedik (de inkább
előbb), s a diliházba rakják. Nem beszélve a komikus helyzetről, rengetegen
röhögnének rajta… Viszont, ha így könyvformájában jelenik meg, s kész
történetté kerekedik ki az esemény, egészen másként kap értelmet, még mifelénk
is. Természetesen nem ódzkodni kell tőle, mert ha létezik a könyv, s főleg
divatos, bárki megtalálhatja, s akadnak szép számmal, akiket tényleg
elgondolkodtatóvá teszi. Igen, ennél rosszabb dolgok is léteznek a közéletben.
Azonban jól jön olvasás előtt a lurkónak egy kis segítség a szülőtől, tanártól,
könyvtárostól stb. Hiszen ez nem egy olyan laza olvasmány, mint Salinger Zabhegyezője, habár abban is vannak
jócskán érdekes fordulatok, s nem is olyasmi, mint a Golding Legyek ura. A Legyek ura azért egy „felnőttlen” világba alakult ki. A Semmi szereplői, pedig a szemünk előtt
látszó, s mégis láthatatlan szenvedő hétköznapok hősei. Talán arra kellene
irányuljon a felnőttek figyelme, amennyiben lehet, hogy az említett
láthatatlanság eltűnjön.
Röviden a történet, az élet igazi értékének kutatásában,
és identitáskeresésében elkalandozó tinédzserek egyik zsákutcáját szemlélhetjük
meg e regény olvasása közben. Lehet, hogy sorai közt van egy kis nyitottság az
elmélkedés felé, de vigyázni kell véle, mert a hatás egy tizenévesnek másként
jön le, mint egy tapasztalt felnőttnek. Talán érdemes megemlíteni az élet eszenciájáról
szóló diskurzusokon, vitázni róla filozófia, pszichológia vagy szociológia
órákon. Esetleg irodalom órán is lehet egy pár szót ejteni róla, de
mindenképpen hozzáértő vezetőtanárral. A sajnos az, hogy az élet értelméhez
fűződő eligazítás a szereplők körében nem történt meg, sem a szülők, sem más
nevelők részéről. Saját maguk kellett átgondolják a mondanivalót, és önállóan
meghozzák döntésüket. Nagy súlya van ennek, még akkor is, ha történet csak egy
fikción alapul.
Nagyon fontos, hogy gyerekeinket lényeges
kérdésekbe ne hagyjuk magukra, legyünk ott és tudjunk segíteni rajtuk a
képességeink és lehetőségeink szerint.
A fentiekben említettek tükrében a könyvet nemcsak
önmagukat kereső, érzékeny mindenre rezonáns fiataloknak (felügyelettel elcsúszik), de még gyengébb idegzetű felnőtteknek sem
ajánlom. De ajánlanám mindazoknak, akik kapcsolatban vannak a neveléssel, és azoknak is, akik könnyedén veszik mindezt, s nem tartják fontosnak.
Borbé Levente,
könyvtáros
