2024. február 27., kedd

Elszántan az ismeretlenben

 

Julie Otsuka regénye sem egyszerű hétköznapi történet. A Buddha a padláson magába foglalja azoknak fiatal japán nőknek a történetét, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat. A cselekmény a 20. század eleji kivándorlásukkal veszi kezdetét. Az úti cél Amerika, San Francisco városa. A lányok és fiatal nők, előzetesen fényképes levelet kapva „dönthették” el, hogy a fotón látható jövendőbelihez menjenek.

Már az utazás alatt hamar eluralkodik rajtuk a nyugtalanság, a félelem, és a szorongás. Az oka az ismeretlenen kívül a megfelelési kényszer, hogy helyén valónak találják-e majd őket az újdonsült férjük. Sajnos magukat nem értékelik valami nagyra. Inkább a saját szemükkel látott hiányosságukat sorolják fel, azokat szemlélik, nyilván elrejtés céljából.

Partot érésük után a rá következő eseményeket, mintha egyszerre az egész japánból érkező nők szájából hallanánk. Többes szám első személyben folyik a beszámoló. A vallomások hitelességét gondolatvillanások és képsorozatok kísérik a történet egyre mélyebb bugyraiba az olvasót. Ez a fajta bemutatás az említett kornak igen megrázó lenyomata.

Az író az Egyesült Államokba emigrált japán női közösség hangján mély átérzéssel, együttérzéssel tudja elmondani beilleszkedésük útvesztőinek, legtöbbször fájdalmas történetét. Például az új „hazájukban” lévő férjek zöme nem azok, akiknek kiadták magukat. Ráadásul sokuk közülük szinte szolgálóként, esetenként rabszolgaként bánnak velük. Kiszolgáltatottságukban is igyekeznek megmaradni embernek, pedig napjaik kemény munkával telnek. A férfiak zöme nem ismeri a gyöngédséget, a gyereknevelésben sem erőst vesznek részt, viszont követelnek. Az idegen környezet sem segít abban, hogy otthonra találjanak. A mostoha körülmények ellenére ők mégis törekszenek a megállapodásra, az otthonteremtésre. Amit elértek az az alázatuknak és rendkívüli szorgalmuknak köszönhető. Amikor már az életük elfogadhatónak mondható beköszön a második világháború. Japán az Egyesült Államok ellenségeként van számon tartva. Pearl Harbori eset után az amerikai japánokat kollektív bűnösnek kiáltják ki. Először csak úgy egy-egy férfi „válik kámforrá”, aztán jön a tömeges kitelepítés. Biztosat senki sem tud, hogy hová viszik őket, vagy egyáltalán mi lesz a sorsuk. A kitelepítés minden japánra vonatkozott, attól függetlenül, hogy volt olyan is közöttük, aki már az Államokba született és amerikai állampolgár... Az utolsó képek az újabb kiszolgáltatottságról és reménységről szólnak, no meg azokról, akik utánuk átveszik a helyüket.

 

Számomra a történet a védtelen emberek kálváriájának balladája. Egy olyan világba, ahol a „befogadók” számára az idegenből jövő (ezúttal) lányok, nők érzelmei nem sokat számítanak. Gyakorlatilag a helyiek, bármit megtehetnek velük. A kilátástalanság hétköznapjait próbálják emberibbé tenni.

Szomorú és egyben gyalázatos, hiszen pont a védteleneket közösítik ki. Az úgynevezett férjeik nagyja pedig hatalmat gyakorol felettük. És ez már a 20. század. A regényben ritkamód bukkan fel az emberség. Milyen világ is az ilyen? Hát ezért érdemes elböngészni. Inkább felnőtteknek ajánlom.

* * *

Jó téma olvasóköröknek, valamint egy-egy részt kiragadva ütős lehet a biblioterápiás és irodalomterápiás tevékenységeknél is.

Borbé Levente,

könyvtáros


Nincsenek megjegyzések:

ReMeK-e-hírlevél 2024/5. számából

Beavatás: néprajzi pályázat középiskolásoknak: Iskolai legendák – legendás iskolák A kolozsvári  Babeș –Bolyai Tudományegyetem Magyar Népr...