Hajdanán, harminchat esztendővel ezelőtt, amikor a fenyvesek közötti és a zsögödi fák lombozata tarkállott az őszbecsavarodástól, megállt egy busz az iskola előtt. A gyerekek, akik már ismerték e csodajárgányt, odaszaladtak. Jómagam is betekintettem az ajtón, s meglepetésemre könyvek sorakoztak a polcokon, a jól ismert és megszokott ülések helyett. Hamarosan megtudtam, hogy ez a mozgókönyvtár. Később már arról is tudomásom volt, hogy a Megyei Könyvtár "döcögő" ifjúsági- és gyerekkönyvtára részlegének kisfiókja ereszkedett le hozzánk. Mostani feltételezésem alapján ott felnőtteknek való könyv is volt, de jómagam, mint más gyerek, a gyerekkönyvekre voltam ráhangolódva. Tehát csak azt láttuk, ami érdekelt.
Másodikos reményteljes ifjú pionírrá válásom előtt, történt vélem az a nem mindennapi furcsa eset, amiről érdemes "beszélni". Még az akkori tanító bácsinknak sem volt tudomása róla. Arról mondjuk igen, hogy minden ügyes gyerek könyvet vesz ki halomszámra, de a későbbi fejleményekről, vagyis ezen könyvek visszaszolgáltatásáról kevésbé. Visszakanyarodva a mozgókönyvtárhoz, szeptember végén én is felkapaszkodtam arra a járgányra, és kivettem Tudor Arghezi Jó reggelt kikelet! című gyerekversekkel + a kommunista ifjúságot egyengető sorokkal tarkított kötetét.
Nagyon kedves volt számomra ez könyv, sok állatos és természetverset böngészhettem belőle, s attól, hogy kivehettem, írtó nagynak éreztem magam. Olvastam is őket, folyamatosan és válogatva. Sokat bámultam a versikék melletti képeket, s teljesen el voltam bűvölve tőlük. Nagyon értékeltem azt, hogy mennyire passzolnak az illusztrációk a leírt sorokhoz. Több napon át gyönyörködhettem a kötetben, hiszen két hét volt adva a benne rejlő betűhalmazok értelmessé tételének bűvös világában kutukálni. A szabadon választott könyv rejtelmeibe burkolózva erőre kapva szálltam magasra a fellegek közé. Igazi kikeletnek számított még ősz derekán is, mint a mostani novemberi időjárás.
Sajnos a boldog szárnyalást egy hűvösebb szép napon könyörtelen zuhanás váltotta fel. Egyik ügyetlen pillanatomban "sikerült" tintával lepacázni a könyv táblájának jobb felső sarkát. Attól a perctől kezdve szorongató érzés fogott el. Lelkem belső tájaira, súlyos kofferekkel érkezve, beköltözött a félelem és a rettegés. Vajon mit szólnak a könyvtárosok, ha majd meglátják felelőtlen tettemet? A pánikot az is erősítette, hogy másnap helyt kell álljak előttük, és ott helyben töredelmesen be kellett volna valljam bűnömet. Másnap reggel magamhoz téve a könyvet, húztam, vontattam magam után. Nem tudtam mitévő legyek. Semmire se tudtam figyelni. Dél felé megérkezett az iskolánk elé a mozgókönyvtár is. Mindenki boldogan szaladt fel a könyves tragacsra. Sokáig haboztam, mitévő legyek... Aztán úgy hirtelenjében, ravasz ötletem támadt. Gyorsan kikaptam táskámból az áldozatul esett könyvet, és rohantam fel a buszra. Sürögtem-forogtam, mintha valamit keresnék, és az egyik polcra suttyomban elrejtettem az újonnan pacával kidekorált könyvet. Nem szólván senkinek leugrottam a buszról, s mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a megszokott iskolai életemet. Két hét múltán a "mozgó-könyvtárosnéni" szóvá tette nekem, hogy mikor viszem már vissza a könyvet, s ez így ment bizony egy ideig, míg ősz végén, novemberben, az egyik osztálytársam az iskola előtti csupasz fák árnyék nélküli világában el nem mondta bűnömet a "mozgó könyvtárosnéninek"... A könyvtárosnéni nagy szigorúsággal vett elő engem, úgy ahogy az ember szokta előkapni a zsebkendőt, nagyon megszidott. Egy év se telt bele, gondolom az újabb leltározásnál előkerült az elrejtett kötet. Örömömre szolgált, hogy a régen elveszettnek hitt könyv végett nem kaptam fejmosást. A pacáért sem járt újabb adag feketeleves, de attól kezdve nagyon ügyeltem a könyvtári könyvekre.
Nemrégiben sétát tettem a Megyei Könyvtár gyerekkönyvek részlegére, ahol rábukkantam az említett könyv ikertestvérére. Több mint valószínű, hogy a pacásat leírták már régen. Érdekes érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna.*
Attól eltekintve, hogy nálunk a családban a könyvek őrzése-védése természetes feladatnak számított, mégis beleestem újból a kátyúba. Egy eset kapcsán, amit most mesélek el, rájöttem, hogy a könyvekre ügyelés dolga nem is olyan egyszerű! Szittyás kiállású meggyőződéssel merem állítani. Senki sem tudja milyen okból, de elcsúszhat az óvott-védett, dédelgetett könyv valahol az ismeretlenben.
1980 őszén iratkoztam be újból a Megyei Könyvtárba. Annak bizony már több mint harminc esztendeje. Még meg sem kezdtem a nyolcadik osztályt... Három könyvet vettem ki. Kettőre a háromból halványan emlékszem, viszont a sok viszontagságot megélt könyvre, arra túlságosan is élénken. Swift Gulliver utazásairól van szó. A könyvet azért vettem ki, mert a szüleimtől kapott Gulliver csak a liliputi utazásba avatott be. A művet természetesen sikerült kiböngésznem, azonban nem készültem fel arra, hogy barátom kölcsönkéri tőlem. Persze odaadtam egy kis olvasásra. Eljött az idő, hogy visszakellett volna szolgáltassam a kivett köteteket a könyvtárba, azonban Gulliver híján jött volna össze, azt nem találtam sehol. A barátomat is értesítettem bajomról, ő pedig azt mondta, hogy nem voltam otthon, de átadta szüleimnek. Édesanyámnak egyből nem jutott eszébe a dolog, de egy hét elteltével megvilágosodott előtte a kép, hogy a barátom tényleg visszahozta az említett olvasmányt. Sajnos az újabb keresgélés is kudarcba fulladt, mert nem találta sehol sem. Kissé zaklatottan, de el kellett fogadjam az új helyzetet. Nem volt mit tegyek, vártam a jelen gonoszt, a kiküldött értesítőket, hogy mikor viszem már vissza a könyveket, satöbbi. Egy év múltán mégis előkerült a Gulliver kötet. A könyvespolc rendbe szedésekor bukkantunk rá, be volt esve a többi könyvek hátához, azonban akkor nem voltam abba se biztos, hogy hány könyvet kell visszavigyek, mert a figyelmeztetéseket egy jó ideje nem küldték. Zavarodottságomban nem tudtam mitévő legyek. Félretettem a könyveket, és idővel kissé meg is felejtkeztem róluk. Aztán eljött 1983 nyárvég, jött újból egy felszólítás a nálam maradt kötetek címjegyzékével. Akkor világosodtam meg, hogy visszavihettem volna tartozásomat, hiszen az a könyv, amelyet pluszba melléképzeltem a három mellé, azt a barátom vette ki. A könyvtárosnéni nagyon megszidott és figyelmeztetett, hogy szóljak a trehány társaimnak is, méltóztassanak már visszahozni a könyveket, mert ha nem, megbeszéli az iskolával, hogy ne engedjék kilencedik osztályba. Ekkor kicsit elmosolyogtam magam, hiszen akkor éppen tizenegyedik osztályba készülődtem, de ezt a könyvtárosnéni nem tudhatta.
Ezzel lezárult a közkönyvtáros könyvkölcsönzői korszakom. Bükkhavason (Gyimesközéplok – Hidegség) és Csíkkozmáson a tanári könyvtárból vettem ki könyveket, mint olvasó, 2000-től pedig a Márton Áron Gimnázium könyvtárából, ahol elmúlt már tíz esztendeje, hogy a könyvtár őre vagyok. Mondhatom úgy is, mondhatják mások is, na te ne, hogy kiből lesz a könyvtáros!
Borbé Levente
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése