Az „Aranykor” emlékei

Nagy Lóri „nyakleves antológiája” egy „aranykorszakbéli” utazásra invitált. Abba a magasztos és gyönyörű korszakba, ahol a ragyogás eltompult az áramszünetek végett. Újra láttam gyerek- és ifjúkorom helyszíneit. Viszont a kötet sokkal kíméletesebb volt hozzám, mint a fent említett sorok, hiszen nem a dogmákkal átitatott országos kommunista szellentős légkört kellett már megint magamba szívjam, hanem egy sokkal vidámabbat.

Igen, eszembe jutottak a tömbházkörnyéki bandázások, focik, tekergések a városon belül és kívül, de a hajdani iskolás élmények is. Böngészés közben számos tanár elevenedett meg előttem, noha viselkedésükről is felismertem volna, de nevén nevezve őket még élénkebben törtek elő belőlem az emlékek.

Az iskolai élet bemutatása egy fiatalember „kalandjain” keresztül hű képet festett az akkori oktatási helyzetről. A diákok a lehetőségekhez igazodva, a határokat feszegetve, finoman szólva huncutkodtak, csúful mondva pedig gazemberkedtek. A rendszer „jóságos” követelése szellemében a tanároknak is inkább a fentről érkező parancsot kellett teljesíteni. Ennek egyeztetése bizony nem ment simán, sem a diákok, sem a tanárok részéről.

Mint gyerekek szerfelett ismertük a pedagógusok szinte személyre szabott fenyítési módszereit, és valamelyest elfogadtuk azokat, de azért a vadállati magatartást azt mégsem toleráltuk. Ebből kifolyólag megesett, hogy összetűzésbe kerültünk a tanárokkal, ők meg emiatt a feletteseikkel (igazgató, tanfelügyelő). Sajnos itt sem állt meg a menet… Ugyanakkor tartalmasnak és felelősségteljesnek mondott feladatokat bíztak ránk a pedagógus elvtársak. Volt őszeleji pityókaszedés, májusi gyógynövénygyűjtés, iskolai kirándulások stb., meg Cseucseszkú elvtárs és a Párt ünneplése, amelyet Nagy Vezírünk egy munkalátogatás keretén belül akart nyélbe ütni. Minket tanuló ifjúságot mindenféle próbákra kényszerítettek... Mindezek az esetek történeti tálalása a kötetben kedélyesen viccekkel van átitatva. Na persze vannak olyan visszaemlékezések is, amelyben eltörpül a vicc, s a jókedv tovaszáll, de az olvasókedv ennek dacára egy cseppet sem.

Csíkszereda város életének mindennapjai mögött először szinte lopva, majd egyre fokozódva kirajzolódik az egész hajdani politika. Először a titkosszolgálat emberei jelennek meg árnyékként továbbsuhanva imitt-amott, majd a kisebbségi székely-magyar sors, aztán az ország helyzete válik tiszta csórén láthatóvá. Az efféle gazmeztelenséget el sem tudta takarni a szemmel látható kézzelfogható valóság. Maga az akkori politika pucérsága a rendszerváltás utáni leplezni vágyó fosztos (rongyos) 30 évet beburkolva csalta kelepcébe, eljátszódva, mintha minden a legnagyobb rendjén volna. Ezért helyénvaló a könyvvégi kis emléksorok kijózanító üzenete, hogy valamit érdemes lenne már úgy istenigazából tenni, mert a jelenlegi fásult világ sajnos a régi berögzült dogmák folytatására alapoz.

Azt hiszem, hogy a könyv úgy mesél az olvasónak, mintha jó barátja lenne. Olyan érzésünk támad, mintha elbeszélgetnénk a szerzővel, mint jó haverrel a régi szép vagy nem éppen babás, de annál inkább érdekfeszítő történetekről. Úgy érzem, hogy ez a közvetlenség teszi olvashatóvá a könyvet, amelyet, ahogy már említettem a derű és a bizakodás kísér végig. A visszaemlékezés egyben történelem, gyerekkori csínytevések gyűjteménye, valamint egy napló, amelynek segítségével felidézhetjük saját élményeinket egyaránt. Bármikor beleolvashatunk, keresgélhetünk benne, mert megkaptuk a szerzői bizalmat!

Ajánlom nemcsak azoknak, akik átmasírozták ezt az időszakot, hanem akik derülni, jókat kacagni, vagy éppenséggel csak őszinte olvasmányt szeretnének csemegézni. Mindemellett lehet a sorok között is olvasni, van mit fontolóra venni. Úgy vélem, érdemes népszerűsíteni olvasókörökben, mint gyógyító eszközt, hiszen ott lapul benne a megoldásokat kereső fiatal ész találékonysága.

Borbé Levente,

könyvtáros