Isten szivárványa

A minap Jaroslav Durych kisregénye, az Isten szivárványa került a kezembe. Érdekes volt ezt böngészni hetvenöt esztendővel a második világháború után. Volt benne valami, ami a mai világtól sem áll távol…

*

A szerzőről röviden

Durych 1886. december másodikán jött e világra a csehországi Hradec Královén. Itt könnyen megismerkedhetett úgy a német, mint a cseh nemzet sajátosságaival. Igazából papnak készült, de végül mégis orvos lett belőle. Az első világháború idején katonai sebész volt. A háború után kezdődött az írói pályafutása. Nemcsak prózaírással, hanem vers-, dráma- és újságírással is foglalkozott. 1962. április hetedikén hunyt el Prágában.

* * *

Az Isten szivárványa című művét még az ötvenes években írta meg, azonban a mű először csak 1969-ben jelenhetett meg. Ez az a regény, amelyet olvastam, amelynek eredetijét 2002-ben adták ki a pozsonyi Kalligram kiadónál, és Körtvélyessy Klára ültette át magyar nyelvre.

*

A regény témáját az akkori csehszlovákiai helyzet adta. Az 1950-es években a Szudéta-vidék német lakosságát „kitelepítik”. E vidéken a németek kiűzetése magával vonja a városok, de főleg a falvak elnéptelenedését, majd későbbi újratelepítését. Ebben a zűrzavarral teli időszakban próbálkoznak újra magukra találni az emberek. Ezen a tájon találkozik egy csüggedt idősödő cseh férfi és egy meggyötört fiatal német nő. Kettejük találkozása szövi tovább a történet fonalát, amelyben a közelmúlt árnyai akadályként tűnnek fel az egymásra találás rögös útján.

*

E vidékre bizony nehezen tér vissza újra az emberi élet. Viszont a vadon a maga teljes pompájában virágzik. Ezt a vándorló férfi is így látja, de mindenhol ott bujkál a közelmúlt kegyetlen háborús eseményeinek árnya. Az elnéptelenedett falvak, a megfáradt emberek, az iszonyatos emlékek, a halottak. A lecsendesedett vidék reményként hat a férfire, aki vezekel mindenkiért, főleg a legyőzöttekért, a védtelenekért, akiknek legtöbbször csak annyi bűnük volt, hogy más nemzethez tartoztak.

A férfi vándorlása során találkozik az egyik faluban a háború egyik áldozatával, a fiatal német nővel. A szinte kihalt vidéken a nő ottléte valami titokzatos csoda. Társaival sorsára hagyták, gyermeke meghalt, a hajdani otthonában meg nem találta érdemesnek ottmaradni. Pedig édesanyját a szeme láttára ölték meg egyik sorstársával együtt, miközben őt megerőszakolták. Talán a lelkifurdalás, hogy ő életben maradt, tartotta kelepcében eme vidéken.

Mindkét hős, annak ellenére, hogy bűnt aligha követtek el, vezekel. Előttük lebeg az a felismerés, hogy nem voltak képesek eleget tenni, magukért vagy másokért kiállni. Szenvedésüket úgy mesélik el, mintha bűnök lennének. Meghallgatva egymásnak elmesélt történetüket, próbálnak megbékélni sorsukkal. Viharzó lelkiállapotukról tett tanúbizonyságuktól várják a feloldozást. Átélve szenvedéseiket valóban egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A bennük felmerült bűn egy idő után egyetemes emberi bűnné kovácsolódik össze. A reménytelenség hangja hovatovább felszakad, mint az eső után megjelenő szivárvány. Ez nem más, mint a bizakodás, az Isten szivárványa, amely felszabadítja őket az örökösnek tűnő vezeklésből.

*

A könyv utószava, amely Jan Patočka (filozófus, pedagógus és író) tollából származik, egy utazásra invitál Durych csodálatos világába.

Borbé Levente,

könyvtáros