Botházi Mária „útravalója”

Egy csöndesebb, de borongós délutánon vettem kezembe Botházi Mária kötetét. Először csak derültem az írásokon, de hamarosan, visszafordíthatatlanul, dőlt belőlem a nevetés. Volt olyan sztori, amit többször is elolvastam, vagy felolvastam másoknak. Felolvasatban, barátaim körében, ugyanolyan nagy népszerűségnek örvendett minden egyes kiválasztott történet, mint nálam.

No, a kis történetek nemcsak puszta humorról szólnak. Mondhatnám úgy is, inkább a megélt hétköznapjaink keserédes groteszk pillanatairól. Arról, hogy miként próbálunk tökéletességet színlelni a sok tökéletlenségbe. Még akkor is, amikor az már túlmegy minden határon... Vállaljuk azt az „álboldogságot”, ahogy szoktuk mondani, na ez is ki van pipálva tettet, még akkor is, ha tudatában vagyunk a lehetetlen mindenhol, és mindenben helyt állni dolognak.

Az író könnyed természetességgel rávezet arra a hibáinkra, amelyek örökös szerepet osztanak le az életünk során, s mi valamiért, akkor is ragaszkodunk, ha nem éppen a javunkat szolgálja, talán azért, mert valamiféle érdekünk fűződik hozzájuk. Sőt, mi több, ebből kifolyólag számos konfliktust gerjesztünk önmagunknak, s időnként kisebb és tágabb környezetünknek.

Az erdélyi hétköznapok, élethelyzetek, a társadalom minden egyes zegét-zugát átrágva elevenednek meg előttünk. Sőt, sokat közülük, már mi magunk is eljátszódtunk, megéltünk.

A férfiak minden lényükkel követik azt a sémát, amit általában megkövetelnek tőlük.

A nők helyzete bizonyos szituációkban külön ki van emelve. Vajon meddig kell megfeleljenek a régi, egy kicsit felmodernosított elvárásoknak.

A gyerekek őszintesége pedig görbe tükröt mutat a szülők elé, akik folyton a megfeleléskényszertől a precizitásra törekedve vállnak nevetségessé.

Ebben a megfelelési kényszerben tekintélyes szerepet játszik a múltbéli örökség, a neveltetés, a társadalmi hangulat, ami láttamozva rányomja a bélyegét meghozott döntéseinkre.

A kisebbségi létben sem fújnak sokkal másabban a szelek, ott is megvannak a keretek, a szokások, azaz rituálék, amelyek jellegzetesek ránk nézve, erdélyiekre.

A kötet rávezet arra, hogy nem szükséges mindent kiválóan tennünk, csinálnunk, mert nincs is erre annyi idő és energia. Inkább legyünk nagyvonalúak és, ha nem mindig, de közbe-közbe engedjük meg magunknak a tökéletlenséget is. Folytonosan nem lehet csettintésre eleget tenni a követelményeknek, úgy mint a karikacsapás, és erre nincs is szükség, mert hanem, egy idő után saját magunk karikatúráivá válhatunk.

Azt is lehet mondani, hogy Botházi Mária kötete a mai hazai társadalmi kép lenyomata, amellyel jobb, hogy így, ahogy van, vidámabb hangulatú írásaiban szembesülünk, hiszen nem sértő, de annál inkább gyógyír a lélek felszabadulására, és nem utolsósorban útmutató a könnyebb hétköznapokra.

A kötethez a Kele Könyv Vár tulajdonosának ajánlásával jutottam hozzá. Köszönet Rozinak, és természetesen Botházi Máriának a kellemes, derűs, és ugyanakkor elgondolkoztató élményekért.

 Egy kis ízelítő az írásaiból:

http://foter.ro/cikk/20170125_farsangi_balba_megy_a_csalad



 

Borbé Levente,

könyvtáros