Mi iskolai könyvtárosok, pedagógusok, pszichológusok mind azon dolgozunk, hogy a diákok jól érezzék magukat a suliban, növekedjenek tudás és érzelmi szinten egyaránt.
Ahhoz, hogy a gyerekek figyelmét felkeltsük, lekössük rengeteg energiát, szeretetet, odafigyelést, erőt igényelnek. Látom néha a tanítók, tanárok arcán, hogy nem mindennap sikerül egyformán jól, emiatt szomorúak, fáradtak, csalódottak. Nem könnyű feladat nap mint nap nem „uncsi”-nak lenni!
Geréd Piroskában az iskola pszichológusában született meg a gondolat, hogy jó lenne egy olvasókört indítani itt a suliban a tanároknak, tanítóknak, és úgy gondolta, hogy ezt a Kájoni János Megyei Könyvtárban szerzett tapasztalatomra támaszkodva ketten hozzuk össze. . „Használjuk ki a lehetőséget, hogy itt van Ibolya”- mondta Ő. Piroska vállalta magára azt is, hogy „szétkürtöli” az érdeklődőknek és megszervezi az ehhez szükséges feltételeket. Meleg, világos termet kényelmes székekkel, forró teával.
Megszületett, elkezdődhetett tehát az első olvasókör.
Izgultam. 11 mosolygó, várakozó, kíváncsi tekintettel néztem szembe, hálát éreztem (a bizalmuk miatt).
Elvárásaikról kérdeztem és kiderült, hogy nem elvárásokkal jöttek. Az motiválja Őket, hogy minőségi időt töltsenek egymás társaságában, önmagukat és egymást jobban megismerjék és úgy kommunikáljanak kollégáikkal, ahogy nem szoktak a hétköznapokban. Komolyabb beszélgetésekre nincs idő, lehetőség szünetekben. Úgy gondolják, hogy egymás megértésében hiánypótló lehet ez a lehetőség. Nem utolsó sorban említették az irodalom szeretetét és azt, hogy sajnos erre sem sikerül elég időt szentelniük. Adva volt tehát egy olyan csapat aki készen állt kipróbálni milyen is egy biblioterápiás foglalkozás. Ezt a kifejezést nem emlegettem így, de persze elmondtam a „szabályokat” és egy ilyenfajta olvasókör menetét.
Kurt Vonnegut: A szomszéd lakás című novelláját kezdtem felolvasni és a biblioterápia módszereit használva egy-egy szövegrész elolvasása után megálltam.
A novella főszereplője egy 8 éves kisfiú akit szülei egyedül hagynak otthon egy társasházban, míg ők moziba mennek. A két óra alatt hihetetlenül sok minden történik. A fiúcska akaratlanul válik a rossz és jó mozzanatok elszenvedőjévé, ugyanakkor olyan helyzetbe kerül amiben egyáltalán nem szeretett volna. A szomszéd lakásból áthallatszó ijesztő történések örök traumát okoznak számára.
Az olvasókör tagjai érzékenyen reagáltak és ki-ki saját habitusából adódóan, saját szűrőjén áteresztve a hallottakat, kapcsolódott a történethez. Érzelmekbe nem volt hiány. Vonnegut tőle megszokott módon nevettetett, szórakoztatott, megdöbbentett, meghatott, elgondolkoztatott. A nyitott befejezésre gyönyörű magyarázatot találtunk. Közösen megértettük Vonnegut le nem írt gondolatait. A pedagógusok több alkalommal találkoztak hasonló jelenséggel, hogy miközben a szülők egy része agyonfélti a gyermekét, mégsem képes szembesülni és elfogadni azt, ha gyermeke súlyosabb problémákkal küzd. Amiről nem beszélünk az nincs -tartja a mondás. A traumát elszenvedő gyerekben sajnos az a „gombóc” egyre csak növekszik, ha nincs segítség, megértés és kommunikáció.
Meglepően szépen együttműködött a csapat, nyitott volt a kommunikáció, sikerült figyelni egymásra, de azért szerintem korai és nagyképűség lenne részemről ezt a találkozást biblioterápiának nevezni.
Véleményem szerint egy biblioterápiás foglalkozás nem az első órán lesz teljes, hanem a többszöri találkozások, a bizalom kialakulása után apró lépésekben változik szépen kerekké az egész.
Csíkszereda 2024,márc.15
Kuna Ibolya,
könyvtáros
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése