Természetterápiás füves naptáram 2021-re

 

Titok nélkül

Lenge felhő, lomha szellő
Ide-oda tátong, ha meglátogat.

Illatos pára, akár a madárka
Tovaszáll akár a gondolat.

Orgona játék, csillag szirom
Bíborba öltözve hívogat.

Éteri csend és örömhír
Mindegyre csak csalogat.

- Mert a Föld nemcsak zöld
Ezért látja az álmodat.

1998

ESZTENDŐ

Mindjárt sarkon fordul az óesztendő, s bekopog az újesztendő. E sürgés-forgás közepette még egyszer jó áttekinteni a lecsengett mindennapok kérdéseit, a mindjárt elfogyott évet. Ha szerencsés az ember, akkor és ott teszi meg, ahol tisztára lehet mosni minden egyes gondolatot, és megnyugszik a lelke. Fenséges szülőhazám szép határát bámulván, benne felejtve jómagam, könnyen megtehetem.

Mifelénk ilyenkor a ködfátyolos csönd éteri piheszelídséggel rászáll a házakra, és csak a fűtött lakások melege találkozik ajtónyitáskor a napfénnyel. Igen, a tisztaságot is csak fényben látjuk. A fény a miénk egész esztendőben négy évszakon át. Ott van a tavaszi madárdalos rügyfakadásnál, a hosszú nyári napok nyüzsgésénél, az őszi színtermésében és a téli fagyban, melengetve szívünket.

Azt hiszem kulcsot kell találni a zárhoz, ami utat talál a védő kertből, a kinyitott kapun át a békességhez.

TÉL

TÉLIDEI FENYVESEK KÖRÜL

Télidei fenyvesek a hegyekből letekintve ránk, más fákkal barátságban összebújva, hóbundájuk alatt szundikálva csöndesen várják a kikeleti meleget. Pedig ők egy csöppet sem fáznak, csak a nagy csöndet megunván áhítozva várják a tavaszi vándoréneket. Addig is egymás között regélnek, miközben régi és új történeteket fújnak hozzájuk a szelek. Éberen figyelik a természet alig hallható mocorgásait, s minket. Örökös készenlétben, puszta létlátványukkal igyekeznek segíteni felolvasztani a bennünk lévő jeget.

Mindebben a hidegsében a suttogó fuvallat ajándékként lengi át a rengeteget, megtörve a nesztelenséget, amelyet az arrafelé ballagó még így sem vesz észre, hiszen elbűvöli a némaság beszélő sziporka fénye.

A lecsengett végtelen égbéli táj színárnyalati pompaváltozása helyett nagy hirtelenséggel beköszönt az esti égbolt hűvös és dermedten holdas csillagfüggönye. S mindezt reggelre követi a csöndesen leeső hópihék hada, azok amelyek belepve a földet, takaróként védik a megfáradt természetet.

Hogy mikorra szól a kikelet? Nem érdemes törődni, mert magától félrehúzva didergő patyolatpaplanját, átadja neki féltve őrzött kincseit.

Január

CSODA

Gyerekkorom varázsálmai jutottak eszembe. Nagy fölénnyel győzött a képzelet és nem létezett semmi sem, ami után ne érdeklődtem volna. Szinte minden megbabonázott. Azt a világot már nem tudja ellopni senki sem, egész életemen át végig társam lett, s most is véle utazok tovább. Valami hasonló lehet az igazi szépség, amely a zsenge tündöklő fényéletből táplálkozik, s adja magát tovább a múló időben testté kovácsolt valóságnak. De lélekben is hasonló a változás, mert titokban úgy folytatja útját, hogy senki se tudja meg, miként marad ugyanaz. Magam előtt nincs póz, nincs gőg és nincsen semmi, amitől más lennék. Ugyanaz vagyok aki voltam a külső hatáshatárok ellenére is. A felnőttes szabályrájátszás, a vadrögeszmés fénytelen történetében a csodálat emléke gyertyalángként pislákol bennem, reményt és kivezető utat ad a majdani kalandokra. Ugye valahogy így érzel te is, hidd el, csak annyit érünk, amennyire képesek vagyunk valakire vagy valamire rácsodálkozni, s valójában ez az igazi csoda.

Február

CICA ÚR ELMÉLKEDÉSE

„Úgy általában a nyugodtság lesz úrrá rajtam. Eljátszom a felém kacérkodó lepkékkel, bogarakkal, a tavaszi szétcibált virágszirmokkal, a nyári és őszi lepottyanó gyümölcsökkel, a társaimmal, de még az emberekkel is. Lényeg a szórakozáson van. Akiben van valami, egy kevéske szikra is a nyugalmas kellemes léthez, az az a fajta, aki még szórakozni is tud. A többiek pedig futnak, mint a bolondok, s lépten-nyomon bizonyítani akarnak. De kinek? Fölöttébb furcsa. Azok naponta az élet értelméről karattyolnak, s legtöbbször magukat sem veszik észre, nemhogy magát az életet. Mindig később jönnek rá, hogy kit és mit kellett volna tiszteljenek. S minderre a „nagy ijedségre” emlékműveket emelnek fel a magasba, emlékeznek egyfolytában, de igazából a lényeg elvész, mert egy belemagyarázott létet követnek. Rendszerbe foglalják életüket, s még azt is kicselezik, mert nékik mindig új rendszer és új törvény kell. A folyamatos gyilkolászások testileg és lelkileg, időnként kissé lecsillapítják kardoskodó természetüket. Mindent képesek elpusztítani, ami körülveszi őket, s mégis a természet szépségéről hablatyolnak. Saját érdekük irányítja, ennek ellenére az együttlét gyönyörűségéről zengnek ódákat. Fölöttébb érdekes, de nem követhető.”

(Napfürdőbe úsztatott bajszok – egy mirci monológjából)

TAVASZ

ELEVEN KIKELET

A zsibongást megtörő zápor előtti csönd magával hozta a természet hallgatását. Várakozásra váltva suttogott a szellő, majd napsugaras esőpöttyöket csalogatva elő a bárányfelhők mögül, szétszórta a termékenység illatát. Bámulatos ígéret lepte el újfent a vidéket. Az ünnepbe öltözött táj bizakodóan lehajolt minden egyes ember otthonához, hogy senki se felejtse a későbbi folytatásban rejlő élet himnuszát.

A zsengeségében muzsikáló örvénylő zsongás minduntalan büszkén jelzi az élet ünnepét. A természet nem késik, hiszen ekkor van igazán sok dolga. Sarjad a fű, virágtengerek lepik el a mezőket, amelyeken lepkék, bogarak hada ügyeskedik, s ha elegendő eső esik, akkor az egészségtől kicsattanó vidék átöleli a hálásakat, átadva sziporkázóan zajos, de mégis nyugodt tisztaságát, miközben szinte sorra történnek meg a bámulatos természetbeni elevenségek. Azok, amelyekhez eső előtt és után elegendő egy csöndes kis fuvantás.

Március

LÉTFRISSESSÉG ÖRÖME

Tavaszi kikelet szellőfuvallat szárnyán bekukucskál otthonunkba, elhozza magával sziporkázó élénk dallamát, azt a jót, amiben minden esztendőben a hideg tél után felfrissülhetünk. Egyre hosszabb nappalok fényáradata, a hökkenő hó, a megeredt hegyi patakok, és az áldást hozó eső termékenységének muzsikája feléleszti a természet összes élőlényét. A hosszú, csöndes pihenést tettre kész jövés-menés forgataga cseréli fel. Rügybepattanásuk után a fák zöldellő friss illata csalogatja magához a környék szépséges virágba borult erdejét-mezejét.

Mi emberek is belefoghatunk munkáinkba, mert az igazi folytatás-változtatás most, - ilyenkor kezdődik el. Kár nem észrevenni mindazt ami előttünk van, mert miénk a nyugtató színbe öltözött, helyenként megtarkított gyönyörűség, úgy mindenestől.

Április

HÚSVÉTI ÖRÖKSÉG ELEINKTŐL

Akármikor istenien sikeredett a húsvéti ünnepek megélése minálunk. Gyermekekként tudtunk Jézusról, és az ő szenvedéséről. A böjtöt, étel szempontjából, azt ejsze kétszeresen is betartottuk. Nemhogy nem laktunk jól, de néha a gyomrunk cefetül burungérozni kezdett. Aztán, amikor végre eljött a nap, telítődtünk örömözéssel. Volt ott mindenféle finomság. Leves, második, s nyalánkság is (kalács, tekercs (bejgli)) meg miegymás! Az ajándékok szinte megbabonáztak. Hittünk a nyuszikában is. Ő nemcsak piros tojást hozott, hanem játékokat, tojáscukorkákat, s egy kosár jó kedvet!

A körforgás részeként megünnepelt bőség napja valóban elhozta a házunkba a nehéz napok utáni feltámadás megváltó erejét.

Május

HITVARÁZS NÉHÁNY GONDOLATBAN

„Amit te szeretsz, az kétséges, hogy másnak is jó. Ezért elmélkedhetünk azon, ami a felfogásod szerint jó, nem éppen azt jelenti, hogy embertársaidnak is megfelel. Viszont a szüntelen mérlegelés, megfontoltság erőt ad a tényleges ráfigyelésre, s így engedélyt kapsz belépni más emberek világába. Az engedély felelősséggel jár, nem rombolni, hanem építeni kell a feltétel nélküli szeretettel, hogy összekovácsolt hit legyen belőle, s ha minden jól megy, akkor akár kialakulhat belőle egy barátság. Noha még nem is sülve-főve, vagy gyakran fogtok találkozni, de amikor igen, az lenne az örökkévalóság. Egy kicsit olyan, mintha el sem váltatok volna, mintha az idő erre az alkalomra szabadságra ment volna. Olyan, mint a természetbeni májusi pezsgő éberség. Nem tudunk szakadatlanul ott lenni, de benne igen. Oda csupán az elméd kapuját kell megnyitnod...”

(Táltoskönyvi okoskodásaimból)

NYÁR

ARANYOS NYÁRSUGÁRZÓ REKKENŐ

Mikor újra elérkeznek hozzánk a kurta éjszakák, a felgyorsuló, de mégis lassan pirkadó virradat, akkor a hajnalzengő madárkatánc, a szellőfuvallatnyi dallamlebegés egészében égi tisztaságkatlanba fordult át. Bizony akkor itt van velünk van a nyár szelíd-játéka, és móka nélküli pirulása. Ilyenkor a felhőkönnycseppekből zuhogással megtelt erecskék buzogva szaladnak le a patakok vizén, s folyókba sietve adják át a napok hordalékát. Az ázott mezők titkos életét a további zsongásmese tárja elénk. A felhők mögül már-már kikandikáló nap sugarát mindemellett a nagyító vízkristály valóra változtatja át. S az erdőn-mezőn túli szivárvány színeibe burkolódzva az áldásos munkálkodás, meghozva gyümölcsét, megpróbálja megszelídítve pihenésre inteni a szorgoskodókat. Aztán újból figyelőtáncba rázva továbbépíti, biztosítja a múlhatatlannak tűnő, küszöbben ütköző körforgását az elintéznivalóknak.

Június

KISTKERTEMBEN TÁNCOLÓ PARÁZSNYI VARÁZS

Nyári napforduló idején mifelénk a tarka szirom lepte mezők-rétek égi gondoskodásával mintha még marasztalná a tavasz ékes káprázatát. A bájba öltözött kellemét megőrizve, nem titkolva múlékonyságát, magához csábít. Hadd fedezd fel jómagad is az átalakulás makulátlan érintettségét és társas lélegzetvételét. Az ámulatba ejtő kiskert gondozását, mintha valakik segítenék. Talán az istenadta manócskák.

Amikor Szent Iván tájékán eljön júniusnak leghosszabb világossága, szikraként ropja a táncot a tábortüzekből kipattant lángnyelv kis csillagszórója. Ott a tűz fényénél körbesuhan boszorkányos bűvölettel a szép lánykák csudahada. Persze, a legények sem maradnak el. Akkor nem lenne kiknek kacérkodjanak... Eme pillanatlegenda nagy mesterei tűzön át gyalogolva érkeznek a túlsó partra, ahol a józanságot felváltja a mámor. Az égbolt pedig egy karnyújtásnyira ereszkedik le az eleven lelkek közé, s arra biztatja ünneplőit, hogy ne hagyják abba virradatig. Amikor újra magához tér a szendergő nap, a parázs szuszogását hallani, addigra egybeolvad ember és természet. Érezni az ünnepelt lét megannyi csodáját, s valahol a végtelen fonalán a földet, ahol újból megnyugvást kapunk. Nem érdemes elszalasztani ezt az eseményt! Ragadjatok kezetekbe egy lantot, s énekeljétek meg a természet rejtelmét.

Július

MEGBABONÁZVA GYEREKKORI EMLÉKEINKTŐL

Sétát tenni gyermekkorunk mesevilágában sosem késő. Lépteink nyomába szegődő csodalények lesik minden mozzanatunkat, hogy mire figyelünk fel a palotánk felé vezető káprázatos ligettel körülölelt ösvényen. Azért ügyelni is kell ám, nehogy valamelyik bokorból előugorjon egy törpe, esetleg csak úgy felettünk keringjen egy vadóc tekintetű sárkány...

Hiába az ellenszegülésed, ott mindenképpen járnod-kelned kell, ahol zsenge korod éber lendülettel teli teremtett világának nyomait véled felfedezni. Hiszen magad is tudod, hogy az Meseország. Az is világos számodra, hogy megesett véled sok dolog, de mégis azok az emlékek a legtisztábbak, amikor felfedezted a nagyvilágot. S azzal a képességgel tudod összemérni ma is későbbi éned bonyolult rejtjeles bugyrait. Vissza a gyökerekhez, mert emígy sikerül megszabadulnod a magaddal cipelt tehertől, és letisztítanod a fölösleget. Ott vagy az összes fában, a felhőkben, a földben, élőben és élettelenben. Hát ezért érdemes néhanapján sétát tenni hazádban, mert ott bukkansz rá a legnagyobb kincsre, arra, hogy miként lehet rácsodálkozni a zajban rejlő, végtelennek tűnő csöndes szépségre, az életre.

Augusztus

MAGYAR VAGYOK

Kérdések sorozatával és szittya válaszaival lehetne magyarázni magyarságomat. Azonban nekem mégis elég annyi, ha a nyelvét beszélem a megőrzött formában. Magamban érzem azt a különbséget, amely elválaszt más nemzetektől. A lelkem mélyén lapuló kincset felszínre tudom hozni, mert nemzetem múltja és jelene bennem is ugyanúgy el van rejtve, mint többi embertársamban, akikkel együtt vagyok ebben a nagyszerű családban. Nem vagyok se több, se jobb, mint más, csak próbálok hű maradni saját énemhez, és másokhoz. Minden értéket őrzök szívemben, amitől más és jobb lehetek, mert nem a gyengeségekre kell gondolni, hanem a tiszta forrásból fakadó értékekre. Amit mi tudunk, azt más nemzet fiai nem tudhatják. Kincseink egybefoglalnak mindent, - az öröklődést. Ezer meg ezer év rejtőzik bennünk, és kicseng népdalainkban, ünnepeinkben, szokásainkban, az egész életmódunkban. Mindig kísértetiesen követ a kötődés.

Az égig érő fára feleregelni (felmenni) csak úgy tudok, ha hozzájárulok e nemes szellemi teremtmény gondozásához. A gyökerektől kezdve, egészen a legmagasabb ágakig, amelyek a végtelenbe nyúlnak. Saját világomat benne találom meg, ha végigsétálok a csodaszarvas útján, égen, földön, levegőben, és tűzön vízen keresztül.

ŐSZ

MUNKÁNK GYÜMÖLCSE

Itt a hegyeink között a reggeli harmatzúzmara csöppje fényes napsugarak cirógatására pislákolva könnycseppé válik, s a száradásnak induló kaszált legelő füvébe kapaszkodva nyomtalanul tűnik el. Csöndálmosan les ki a ködből minden jómadár, aki itthon maradt minálunk, s lassan ciripelésbe kezd, miközben a fák lombjait, amelyen gubbasztanak, a fellegekből érkező fuvallat egyre jobban cibálja. Elszakadva fa anyukájuk nyújtotta ágotthonuktól, új színben lengedezve, még egyet-kettőt kerülnek körülötte. De még földre hullva sem nyugszik levélőméltóságuk! Tarkaságukat szélítve (szelet kavarva) vidáman táncolják ki, addig, amíg hótakarót kérve, belefáradva, álomra nem szenderülnek.

Munkánk gyümölcsét is számba vehetjük. Itt aligha vádolhatunk bárkit, kevésbé számít a csalás. A tettek mezejére lépve a termés a helytállásunknak köszönhetően olyan lesz, amilyenné tettük, vagy engedték, hogy tegyük. Akár a mulandóságba burkolódzó test, ahogy feszességéből veszítve kicsit összekoppan, megroggyan, fonnyad. De mind tudjuk, hogy a fonnyadt alma még igencsak ízes. Imigyen érdemes beérni, s gazdagságban táplálni környezetünket mindaddig, ameddig leheletünk engedi.

Mert ősszel valami mindig beteljesedik, valami mindig megpihen, s talán úgy tűnik nincs folytatás, lehet azért, mert benne nyugszik a végtelen.

Szeptember

INGYENES ELESÉG

„Ősz elején, mikor a fecskék már elbúcsúztak tőlünk, először a vackor érett be, majd a vadalma. Olyan szájösszehúzós (fanyar, sanyarú cuppanos) tudott lenni, ha nem érett meg rendesen, s emellett savanyú maradt tiszta készen is.

Egyik bónyászódásunk (itt - sétálgatásunk) során, testvérekül szemünk sarkából megpillantottuk a rég ismert vadalmafát. Ez egy meredeken álló, görbén, de erősen megkapaszkodva, szívósan, szíjasan, gyökeret verve a sziklás talajba fa volt. Nem fogtak ki rajta a természet vad elemei sem. Pedig még villám is csapott belé. Olyan betyáran tartotta magát, mint az az ember, aki megjárta vagy hétszer a poklot, s nem tud kiegyenesedni, de szemében ott van a becsületesség szigorú szikrája. Távolról tekintve igencsak nagy termést véltünk felfedezni rajta. Nagy hirtelenjében le is támadtuk, mint a tatárok annak idején a székely falvakat. Belekezdtünk a fosztogatásba. Ő pedig hősiesen viselte. Szemeink nem csaltak, mert volt az ágain almácska rendesen, s lomb alatta a földön is dögivel. Még hírmondót se hagytunk rajta. Hazavittük. Hát mi a nyavalyát tudtunk volna csinálni belőle, a fűtőre (kályhára) duvasztottuk (tettük), s ott a tetején megsütöttük. Ez lett a vacsora. Finom volt erősen, s olyan büszkék lettünk tőle, hogy mi teremtettük elé az aznapi vacsorát!”

(Megsütött vadalma vacsorára pirkalmányomból)

Október

NAGYON NAGY NAGYMAMA

Nagymamát attól a perctől szívembe zártam, amióta tudatosult bennem jelenlétének nélkülözhetetlen ereje. Egyből megérintett végtelen kedvessége és szeretete. Bámulatosan nyugtató hatással bírt számomra egész valója. Néha elgondolkozom rajta, aki két világháborút megért és elvesztette azt a viszonylagos jólétet, amiben élt, mégis hogyan tudta megőrizni egy életöltőn át emberségét.

Amikor rám nézett, tekintetéből egy egész világ tárult elém. Közellétében eltűnt az élet homályos és ködös oldala. Makulátlan üdesége egyszerű és érthető volt. Ott előttem vált széppé múltjában, jelenében, jövőjében, s halhatatlanságában. Nem titkolt semmit. Vállalta önmagát, úgy ahogy van, még akkor is, ha néhány dologra szégyenkezve emlékezett vissza. Ő maga volt számomra az egyszemélyes nyugalomcsoda. Tőle kaptam az élet rendezett, üdeségi és derűségi forrásának kincstitkát, amelyet kimondottan csak a nagyszülők tudnak továbbadni, ha akarják. Nyilván az unokák is készen kell álljanak mindazon értékeknek a befogadására.

Érdemes elgondolkozni mindennapjaink fölösleges zsörtölődésein és összekapásain, meg a folytonos anyagi ragaszkodáson. Mennyi marad belőlük? Na mennyi? Mindenki tudja a választ… Semmi. Ahogy a bölcs népi mondás is kijelenti „csórén (meztelenül) jöttünk a világra s csórén is megyünk el”, na ennyi. Ajánlatos vigyáznunk életünk közbeeső néhány évtizedére, s főleg annak a középső szakaszára, hogy ne a flancolás és a kivagyiság árnyékában teljék. Ne legyen a homályba vesző tapogatózás törvényszerűség, mint valami fontos elemi megoldás.

(Nagymama kedvenc unoka szemmel történetből)

November

EGY LÁTOMÁS LENYOMATA

„Most ősz van. Megfáradt novemberi ősz. Olyan mindjárt véget ér a sokszínű levelek tánca féle. Egyre halványul a mindenség itt minálunk. Pislákol a napocska, s néha ködfátyolba burkolódzik az idő. Álomba ringat bennünket, hogy képesek legyünk meglátni békésen a magunkba rejtőző elevenséget. A szendergő, tejfehér légtengerben úszó természetünkből hátha még elő tudjuk kaparni a féltve őrzött parazsat, amelyet felélesztve, lángra lehet lobbantani a zordonnak tűnő időben. Igen rossz lehet az, mikor már saját magunknak is kezdünk hiányozni. Hogy mi az álom, és mi a valóság, nem fontos. A határok összemosódnak, de csak az életteli élmények adják a hatást a következő érdemes élni földi kalandra.”

(Élethű látomás című írásomból)

December (télelő)

ZÚZMARÁS SÉTA TÁJÁN

Egy séta erejéig isteni csak úgy ellenni a téli napforduló előtt a rengetegben, mintha oda tévedtél volna. Hűvös van, s talán hideg is. Ezért ajánlatos jól beburkolózva lesni meg a határtalanságban rejlő mesét. Arról, hogy éberen figyelj a hallgatag erdőre, és kincsként őrizd meg szívedben az ott megélt eleven pillanatokat.

Örömözés van a havazásban. Mikor már nagyon eltompul és meggebbed (itt dermed) az őszutó, s nincs min álmélkodni már, nem árt a körforgás lelkébe havat szórni. Ha megtörténik, a bánat elszáll, beköltözik az ünnepelés friss meséje. Ilyenkor minekünk egy dolgunk van. Hagyni csapot-papot s egy órácskára vidámságos pírt csalogatni elő az orcákra. Lapáttal hányni magunkra a havat, s lecsúszni rajta a mindegy mikor és hol áll megbe. Lényeges a hömpölygő kacajban felderülő patyolatjátszma virgoncsága, hiszen jutalmul közben és utána hópöttyökben fog simogatni minket.

Új esztendő küszöbén

Saját megteremtett terünkön kívül is folytatódik természetbeni igazi otthonunk. Hálás lehet az ember ennek a szívderítő pompának, ami gyöngéden körülöleli. Nem kis értékajándék. Mi, magyarok anyatermészetnek hívjuk. Nála nélkül senkik vagyunk, bárhogy is magyarázkodunk, kapálózunk. Próbáljuk meg közel engedni magunkhoz, mert a visszatértet feltételek nélkül, még hidegben is, békésen, tisztán, védő-óvó melegséggel szereti a vidéki ártatlanság. Mert ahol megvalósul a béke, ott lehetek fesztelen. S azért is, mert, mint ahogy mindannyian tudjuk, a szeretet a valóság mindene.

* * *

A természetterápiás naptáram szösszeneteit a Fenyőszegi Cserekjés, és elődje a Zsögödi Szó című lapokból tallóztam, valamint más kis írásaimból, amelyet a világhálón közöltem. Nagy szolgálatot tett a biblioterápiás emlékeimből „előkotort” barátaim segítsége.

A fényképek és a festmény is a saját munkáim.

Az írásomon fennakadó pilléket (szöszmöszöket) Balázs-Bécsi Enikő szedte le

A szerkesztésbe Kovács Zsuzsa segített be

Fenyőszegi Borbé Levente

2020 decembere