Az ellenszenvet kiváltó okok

 

Pap Sándor Zsigmond Gyűlölet című regénye pörgős események sorozata. Loboncz Márton budapesti építészmérnök családtörténete bontakozik ki előttünk. A történések sorozata egy döntésnek a mozgatórugója, amely szerint Loboncz Márton úgy határoz, hogy anyja halála után felkeresi a börtönből szabadult apját. Dreghinbe igyekszik, valahol Bukovinában (?).

Hazatérése Erdélybe nem egyszerű feladat. Már a vonatban megrohanják az emlékek képei. Az apja után való kutatás közben felszínre törnek az elhallgatott és eltitkolt történetek a családról. Ő pedig újraéli gyerek-, és ifjúkorát valamint családja hitelesebb történetét, amelyeket rokonok és ismerősök által elejtett mondatokból rak össze. Ekképpen csatlakozik hozzá apja, Loboncz Tibor és anyja, Borbándi Mária hajdani életének eseményei. A szülein keresztül ismerhetjük meg azt a nyomasztó életmódot, amelynek ő maga is részese volt. A fordulatos élményekkel teli visszaemlékezések időszaka nagyjából a Ceauşescu-féle „Aranykorban” játszódnak. A parancsuralom, meg a kisebbségi lét eléggé rányomja bélyegét a hétköznapokra, ahol a magánélet, mint olyan, megkérdőjeleződik. Az egymás iránti odafigyelés, gondoskodás érzése is nyomasztóvá tud válni. Rá kell jönnie, hogy számos olyan dolgot őrzött meg szüleitől, amelyek, ha észrevétlenül is, de rászálltak, mint terhelő örökség. Az egyik ilyen a gyűlölet. Az emberek az akkori kiszolgáltatott világban fennmaradásuk érdekében igyekeznek egy támpontot kapni, amelybe próbálnak megkapaszkodni. A kilátástalanság érzete sokszor kétségbeesésbe sodorja őket. A múltból merítkező két nép közötti ellentétek felidézése egyre nagyobb feszültséget vált ki. Például, az anyja gyűlölete nem ismer határt. A frusztráltsága arra a következtetésre juttatja, hogy a megélt jelenben, az új hazában más módszerekkel élteti tovább gyűlöletét. A szokások változnak, de a lényeg marad. A más-más népeknek helyt adó Erdély kultúrája száz esztendős múltját a dózerolásokkal és a kommunista építészettel teszi még nyomasztóbbá. A tolerancia mintha csak szedte volna batyuját és továbbállt volna ebből a térségből. 

 

A regényben lévő ízek, illatok, másmilyen természetű szagok, az aprólékos leírások szinte sodorják az olvasót a regény végéig. Nyilván, elsősorban a „kegyetlen valóság” képei játszanak benne főszerepet, de néhol felbukkan a reménysugarak éltető ereje is.

 

Az 1970-1980-as esztendők Romániájának élethű ábrázolása, társadalmi korrajza egészen közel hozza számunkra azt a hiteles hangulatot, amelyben zajlik a cselekmény. Az ezt követő korszak közelsége szinte észrevétlenül vált át a jelenbe.

Borbé Levente,

könyvtáros