Hazafelé

Életélmény az, amikor meg tudod élni mindazt, amiben vagy. De vajon elégséges tud-e lenni a lelked kibontakozásához, hogy lásd mindazt, amit szerettél! Aztán ha egy szép napon „elkapod a cérnát”, és végül sikerül megvalósítanod önmagad, felvetődik-e benned vajon mit is szerettél volna? Jó kérdés... Azt hiszem a gyökerektől félő érzés a leválás, s még durvább az elszakadás. A hazavágyakozás több, mint egy rögeszme.

Tompa Andrea legújabb regénye, a Haza, ezeket a fene benyomásokat tette meg bennem. Érdekes olvasmány, amit könnyű átélni, hiszen kevesen vannak olyanok, akik nem akarták volna legalább egyszer elhagyni hazájukat, és még kevesebben, akiknek legalább egy közeli rokona, barátja, ismerőse ne lenne, aki máshol él, s néhanapján hazajár.

Az osztálytalálkozó egyike azoknak a helyeknek, ahol számot lehet adni a megélt életünkről. Igen, ott lenni és mesélni az elmúlt esztendőkről néha szürrealisztikus hatással lehet még a saját énünkre is. Történetek sora rajzolódik ki előttünk, hamar rájövünk arra, hogy valóban kevés ember akad, aki végtől végig szülőföldjén boldogult. De vajon, a néha elég istentelennek tűnő világban mi tudunk mesélni egymásnak? Úgy vélem, sokunkból hiányzik az a fűszertöbblet, amitől a történet varázslatos köntöst kap, és teljes pompájában ragyogni képes. S főleg, hogy mindenki azt tudja meglátni belőle, amitől ugyanarra tud gondolni, szinte lehetetlen. A cél ennél több. Talán meglátni azt, hogy hol is a helyünk a nagyvilágban.

Főhősünk esztendőkkel ezelőtt elhagyva hazáját, a hazafelé vezető útján útitársakat talál magának, és ahogy lenni szokás ők érdeklődnek is élete folyamáról. S valljuk be, nemcsak közömbös módon teszik azt. A kíváncsi szempárok előtt valahogyan nehezen tudja szavakba önteni hajdani történéseit, döntéseit. Azonban életén „végiggyalogolván” észreveszi, hogy a döntések nem tudják előrejelezni a helyes utat. S pláné azt, hogy kevésbé függ tőlünk az, hogy miként éljük meg ezeknek a döntéseknek a következményeit. Lehet sikeres vagy szerencsés egy döntés, de helyes az kevésbé.

A szereplők némelyike hasonlóan vélekedik magáról, mégis ott bujkál az a de, hogy mi tudott volna lenni, ha másként alakul az életük.

Ha az életünk milyenségét sem tudjuk meghatározni az elmúlt esztendők alapján, pedig igazán mi vagyunk a „forgatókönyvírói”, akkor a haza fogalmát annál még nehezebb feladat meghatározni hosszabb távollét után. Mi is a haza, az otthon? Hol vagyunk igazán otthon, vagy hazulról haza tartunk szüntelen? Bizony valahol ott van a haza, ahol fel tudjuk lelni azokat az ízeket, illatokat, látványt, vagy helyzetet, amely magától értetődő, ahol elmarad az idegenkedés érzete, bármilyen legyen is az. Vagy másutt, a hazán kívül, éppen ezek az érzések csalogatják elő a haza utáni vágyat?

Természetesen a haza egyik igen nagy velejárója az anyanyelvünk, azt szívjuk, és fújjuk, s együtt dobban véle a szívünk. Más nyelv, amit nem az anyatejjel szívtunk magunkba sosem lesz igazán otthonos. A sajátunkban könnyedén mozgunk, s szinte minden magától rendeződik, minden hang és szó. Igazi rendszer, s mégis a távollét kihozza belőlünk, hogy kezdjük keresni a bennünk élő, félretett, néha kissé megkopott szavainkat.

Természetesen nem kellenek országhatárok ahhoz, hogy ne otthon legyünk. Hogy távol legyünk a hazától. Elég egy másik település, vagy akár egy utcányival arrébb lakni, ahol felnőttünk.

A haza utáni vágyakozás még nem feltétlenül hozza el nekünk az otthont. Az otthon pedig nem biztos, hogy a hazában keresendő.

A dolog nyitja mégis az, hogy mindig legyen ahová hazamenni, bárhol is teremtünk otthont. Legyen egy kiinduló pont a szakrális felé, ahol eltűnik a monotónia, van biztonságérzet, nyugalom, és ahol igazán fel lehet töltődni. Természetesen ezek saját benyomások, mert a regénybe inkább kérdések vannak, s a válaszok sem lezártak. Lehetőség van önnönmagunk helyét keresve a felismerésre, a megismerésre, hogy valóban, hol is a mi hazánk.

Borbé Levente

könyvtáros