Az elmúlt hetekben valami friss olvasnivalót szerettem volna kóstolgatni. Imigyen jött szembe velem Zsidó Ferenc legújabb alkotása: A fák magukhoz húzzák az esőt.
A regény főszereplője Anti, egy kicsit a hajdani székely élet megszépített, legendás másának a rabul ejtett lovagja. Úgy gondolja, hogy megfogta az Isten lábát, amikor a nagyapja házába költözik be, egy félreeső faluba. Első benyomása már nem az a fényes, ahogy ő elképzelte, mert az elhanyagolt birtokkal is kezdeni kell valamit. Rá kell jönnie, hogy a hagyományos székely életmód, amit ő gyerekkorában megtapasztalt, már nem az. Az emlékeiben megmaradt képek is hamisak, mert mikor kicsi gyerekként meglátogatta nagyszüleit, szépen bántak vele, kényeztetgették.
Bíró János, a közeli szomszédja, pártfogása alá veszi Antit. Feleségével igyekeznek segíteni a beilleszkedésbe. A kicsi, egyre fogyatkozó faluban az élet nem könnyű. A szocialista korszak mezőgazdasági munkálatai abbamaradtak. A kollektív megszűnt. Aki máshol tudott boldogulni, az elment a közeli városba, esetleg még tovább, külföldre. Ahogy mondani szokás, a lakosság lassan, de biztosan elöregedett. Kevés a fiatal, de még kevesebb a gyerek. Majdhogynem tanyává zsugorodott össze. Ismerős székelyföldi helyzet.
Sajnos Anti székelyes veteszkedése nem elég az önellátó életmódhoz. A melldöngetésnél bizony több kell... Elképzelése egy dekát se jön be, de nem adja csak úgy fel, hiszen benne csörgedezik a székely vér, a nehézségekkel való megküzdés vágya. Ezért próbál beilleszkedni. Gyurival és az erdőlő csapatával is igyekszik jó viszonyt kialakítani, miközben kiderül, hogy nem éppen tisztességes munkát folytatnak. Az neki is sok, amikor magyarországiakat kell fogadnia, hogy regéljen a hagyományos életmódról, meg a régmúlt székelység hősiességéről a századokon át fel-felbukkanó ellenséggel szemben.
Antinak még a szerelem sem megy könnyen. Egy idő után úgy érzi, hogy amihez hozzányúl, ha nem is megy tönkre, de nem valami fényes. Észreveszi, hogy másokhoz viszonyítva eléggé darabosan, s megnagyolva dolgozik.
Anti mellett, a szomszédja, Bíró János is előkelő helyet kap a regényben. Jánosnak hiányzik a fia, aki már egy jó ideje külföldön van. Ezért pártfogolja Antit, szinte fiaként kezeli. Bíró János mesélése során egész életére fény derül. Olyan, mintha az elhalványult múlt képkockái sorra elevenednének meg egy emberöltőn keresztül. Az öreg székely inkább a dolgos, ugyanakkor csendesebb fajtából való. Nem hivalkodó. Viszont őseit nem hazudtolva meg élte, s éli tovább, a változásokhoz igazodva, az életét.
Anti körülbelül fél esztendős vívódása során feladja az ott talált életformát, és tervezi a hazaköltözést. Döntése mégsem elveszett, hiszen annak ellenére, hogy nem találta meg azt az elképzelt világot, tapasztalatot szerzett a jelenről. Rájött, mint lakó, nincs ott sok keresnivalója. Története nem is annyira kiábrándulás, mint egy próbatétel. Mivel a székely leleményes, ő is. Visszaköltözve a városba, továbbra is otthonosabban fog mozogni, s könnyebben feltalálja majd magát a kihívásokkal szemben.
A könyv tele van szellemes, ugyanakkor tréfás és szórakoztató jelenetekkel. Egyáltalán nem sanyarú és bakbűzös. Néha fanyar, máskor irtó vicces esetekkel találkozik az olvasó, s mindez a minden magyar számára jól érthető udvarhelyszékies nyelvjárásban van bemutatva.
Összegezve, még annyit hozzátoldok, hogy engem ez a számomra egyáltalán nem ismeretlen (sőt!) székely helyzetkép bemutatása mégis megmozgatott. Elgondolkoztatott. A változás elől nem lehet kitérni, viszont a leleményességet továbbra is érdemes megőrizni, mert gyakran sorsfordító helyzetekben is ki tud húzni a csávából.
Ajánlom fiataloknak és felnőtteknek egyaránt. Érdekes élményt nyújt mindennapjaink találékonyságának útvesztőiben való eligazodásra. Főleg arra, hogy csak az egészséges szinten tartott múltbéli történetek adnak erőt a továbblépésre.
Borbé Levente,
könyvtáros
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése